Egy keserû sorsú csendõr

A Németvölgyi úttól a Győri útig hosszan húzódó, mai Kiss János altábornagy utcát 1945 előtt Fery Oszkár utcának nevezték. A névadó csendőrtábornok 1860. január 10-én született a felvidéki Rimaszecséren. Apja egy nemesi család intézője volt, fiát katonai pályára szánta, és rá is vette, hogy egy évre önkéntesnek jelentkezzen. Ez meghatározta Fery Oszkár jövőbeli pályáját, mivel a jogi egyetem befejezése után jelentkezett a csendőrség állományába. Csendőrtiszti vizsgát tett, és kinevezték főhadnaggyá. Szolgálati helyei révén szerte az országban megfordult, Szombathelyen, Ungváron és Zilahon is élt egy ideig.

Csendőrtiszti munkája mellett aktívan sportolt: a Magyar Athletikai Club (MAC) soraiban vívott. Több versenyen, köztük országos megmérettetésen is sikerült dobogóra állnia. 1902-ben Székesfehérvárott őrnagyként, hat évvel később Kolozsváron már ezredesi minőségben szolgált. Ebben az időben dolgozta ki elképzeléseit a csendőri szolgálat megreformálásáról, miszerint alkalmazkodni kell az idő-, a terep- és az éghajlati viszonyokhoz, s ezek különbözősége alapján kellene készíteni a beosztást.

 

Kolozsvári szolgálata alatt kemény kézzel lépett fel a román nacionalista törekvésekkel szemben. Ottani politikusok többször kifogásolták Fery Oszkár hajthatatlanságát, és azt, hogy töretlenül ragaszkodott a magyar állameszméhez. A városból való távozását követően az akkori kolozsvári református püspök, Kenessey Béla a következőket mondta: „Ha Fery Oszkár látná, hogy távozása után mit merészelnek az oláhok…, fájdalommal látná, hogy a magyarság ismét vissza van szorítva, s szabad tér nyílik az oláh aspirációknak.”

 

Az első világháború kitörésekor külföldön, Görögországban tartózkodott, és csak nagy nehézségek árán tudott hazatérni. 1915-ben tábornokká léptették elő, egy évvel később pedig felajánlották neki Szerbia kormányzóságát, amit nem fogadott el, mert nem akart kiválni a csendőrség kötelékéből. A román seregek Erdélyre támadásakor az evakuálás során intézkedéseivel segített embereket és a vagyonukat menteni.

 

 

A háborús viszonyok közepette folyamatosan a csendőrség fejlesztésén dolgozott. Elérte, hogy 1917-ben tízezer embert vezényeltek át a hadseregből a csendőrség állományába, további terveit azonban a világháborút követő forradalom meghiúsította. 1918–19-ben igen keserű sorsa volt a csendőrségnek, a kormány és a sajtó is csendőrellenes nézeteket hangoztatott, s ehhez hozzáadódott azoknak a katonaszökevényeknek a bosszúszomja is, akiket korábban csendőrök üldöztek. 1918-ban minden csendőrvezetőt, köztük Fery Oszkárt is nyugdíjaztak, ettől kezdve visszavonultan élt.

 

Amikor 1919. július 5-én Margit lányát nyaralni küldte, e szavakkal búcsúzott tőle: „Kis leányom, érzem, hogy többé nem látlak, de… tisztán és nyugodtan halok meg, mert amit csak ember megtehetett a hazáért, azt nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy megtettem.” Ezek szerint sejthette, hogy készülődik ellene valami – és igaza is lett. A tanácsköztársaság kommunista diktatúrájának utolsó napjaiban, július 18-án névtelen feljelentés alapján államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták. A Mozdony utcai (ez volt a mai Kiss János altábornagy utca neve 1875 és 1921 között) tanítóképző főiskola alagsorába vitték két csendőr társával, Borhy Sándorral és Menkina Jánossal együtt. A tanácsköztársaságot kiszolgáló verőlegények mindhármukat felkötözték a vízvezetékcsövekre, és három napon át, halálukig kínozták őket. Holttestüket július 21-én éjjel a Műegyetem rakpartról a Dunába lökték.

 

Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával 1921-ben a három kivégzett csendőrtisztről nevezték el a tanítóképző mellett összefutó három utcát. A mai Kiss János altábornagy utca Fery Oszkár, a Nagy Jenő utca Borhy Sándor alezredes, míg a Tartsay Vilmos utca Menkina János alezredes nevét viselte. Fery Oszkár holtteste soha nem került elő, ezért számára jelképes síremléket emeltek a Farkasréti temetőben.