Ez a nő rendben van!

Amikor Schell Judittal találkoztam, rekkenő hőség volt, forrt az aszfalt. Nem is gondoltam többre, mint hogy egy habkönnyű, nyári beszélgetést készítek vele, úgysem alkalmas másra ez az árnyékban 40 fokos délidő.
Meg amúgy is, végeredményben alig tudok róla valami. Hiába láttam őt a Szex és más semmiben, a Sorstalanságban, az Életképekben, Lady Annaként a III. Richardban, és még sorolhatnám, hiába „készültem belőle” korunk enciklopédiája, az internet segítségével, nem derült ki semmi olyan, ami csak őrá jellemző, ami mindenki mástól megkülönbözteti, amitől ő „a” Schell Judit.
A parkolóban lassan elgördült mellettem egy ezüstszínű autó, helyet keresett. Azonnal ráismertem, pedig csak a haja, az orra és a mozdulata villant fel egy pillanatra. Egy gyereklányt meghazudtoló fürgeséggel, karcsún, sortban toppant elém. Szabálytalan szépségű arcából sugárzott a kiegyensúlyozott jókedv. Minden jel arra vallott, hogy ez a nő „rendben van”.

 

Áttörés a Paradicsomban
A gyermekkora és a gimnáziumi évei Debrecenben teltek. Hivatásos versenytáncos volt, és saját bevallása szerint semmi különös nem ösztönözte arra, hogy a színészi pálya kemény, olykor kegyetlen világában találja meg „vágyai netovább”-ját. Vagy mégis?
– A gimnáziumban a fél osztály a színművészetire jelentkezett. Velük tartottam. Anyukám második férjének minden premierjét láttam a kisvárdai várjátékokon. Sőt gyakran megesett, hogy a próbafolyamatokat is végignézhettem, szóval ott csapott meg „a mozdony füstje”, jobban mondva a kulisszák levegője. Felvettek. Horvai István, a Vígszínház főrendezője volt az osztályfőnököm. Gátlásokkal és némi tájszólással küszködtem, nehezen találtam magamra.

 

Valahol azt olvastam, hogy egy Madách-fesztiválon Éva szerepében történt meg az áttörés, a paradicsomi színben. Hatalmas disznóóllá alakult a szín, összevisszaság, felfordulás, felhasított párnák, repdeső tollak közt zajlott a jelenet.
– Igen, így volt. Éppen ez adott egyfajta biztonságot, felszabadultságot. Megjött az önbizalmam. Ekkor éreztem először biztosan, hogy jól érzem magam a bőrömben. Elengedtem magam. Márpedig ha ez jó, akkor nem keserves. De ezt már annyiszor elmondtam…

 

 

Kötődések, nyaralások
Mióta él a tizenkettedik kerületben?
– Tizenkét éve. Először albérletben az Alsó Svábhegyi úton… Nem, nem így kezdődött! Debrecenből feljövet azonnal Budára költöztem. Legelőször a tizenegyedik kerületben laktam, az egyik lakótelepi panelház nyolcadik emeletén. Magával ragadó volt a kilátás, viszont sokat kellett utazni be a városba. Azt szerettem benne, s ez is volt a vágyam, hogy át kell kelni a Dunán. Ez mind a mai napig így van. A Nemzetibe is a folyón keresztül jutok el, de az még sincs a belvárosban, kiválóan lehet parkolni. Ellentétben a Radnótival, ahol aztán a cityben vagyok a javából, annak minden hátrányával együtt! Három éve, amióta a Budakeszi útra, kisebb kertes társasházba költöztünk, sajátságos színezetet kaptak a hétköznapok. Különösen mostanában, a második fiam születése után. Szeretem az otthonomat, s egyre inkább az otthonlétet. Ha belegondolok, jóformán csak a családtagjaimmal találkozom. Megszerettem már a Nemzetit, a belvilágát, a külső tereit, de ott is csak a kollégákkal jövök össze. Nem bóklászom a kirakatok között, nem nézem a forgalmat. Kissé beszűkült a világ körülöttem? Fura érzés.

 

Mit jelent a Hegyvidék, a más környezet?
– Nekem, alföldi létemre, jólesik hegyet mászni, az erdőben sétálni. Közel van a Normafa kisvendéglő, az Árnyas, kedvelem a hangulatát, a levegőjét ezeknek a helyeknek. Kedvencem a Libegő, bár mostanában kevesebbet ülhetek fel rá. A kisebbik fiam – a másfél éves Boldizsár – éppen abban a korban van, amikor gondol egyet, és kiugrik az ölemből. A férjem édesanyja Mátraszelén él, van egy kis panziója. Újabban sokszor megyünk oda. Mindössze egy óra az út, csodaszép a falu. Ott aztán lehet kirándulni a kristálytiszta levegőn! A nagyobbik fiam, Lackó most vált iskolát, a zugligeti általánosból a Városmajori Gimnáziumba megy. Változatlanul dobol, zenekart szervez, s minden olyan érdekli, ami egy tizenöt éves kamaszt leköthet. Még előttünk a nyár, a nyaralás (az interjú július elején készült – a szerző). Víz nélkül ez sem az igazi. Az idén Spanyolország a célpont, aztán irány a Balaton. A férjem a Fekete Péterben játszik a nyári színházban, Keszthelyen, ott töltjük az Augusztust. Mindig együtt nyaralunk, télen pedig Ausztriában síelünk. Előfordul, hogy nyaraláskor nemcsak a saját gyerekeinket visszük, hanem az unokatestvéreket is. Máskor meg van, hogy néhány napot a gyerekek nélkül töltünk, Rómába például csak ketten utaztunk.

 

Tudatosság nélkül
Milyen tervei, vágyai vannak?
– Semmi tudatosság nincs az életvitelemben. A mindennapokat szeretem megélni. Mik a vágyaim? Legyenek egészségesek a gyerekeim. Jók, intelligensek. Nincsen egyetlen, nagy példaképem. Körülöttem sok színes, érdekes és értékes egyéniség él, igyekszem mindenkitől egy kicsit ellesni, elcsípni, eltanulni, ami jó, s hozzáadni az enyémet. Az úgynevezett szerepálmok helyett inkább a rám osztott vagy nekem adott feladatok töltik be a gondolataimat. A pálya más területei, a rendezés, egyéb műfaji próbálkozások egyelőre nem vonzanak úgy, mint a tényleges színészi munka, ami teljes odaadással leköt.

 

Mire készül az új színházi évadban?
– Az ősztől indulnak a próbák a Nemzetiben, novembertől a felújító próbák a már zajló darabokból. Majd következik az Úri muri Bezerédy Zoltán rendezésében. Az elmúlt évadban mindössze egy bemutatóm volt, a Park, hiszen csak januárban mentem vissza a színházba, Boldizsár születése után. Nagy izgalommal várom a következő feladatot: Shakespeare Lear királyát Gothár Péter rendezésében. Lear középső leányát, Regant játszom majd.