A Gesztenyés kerttől az Erzsébet-kilátóig szállt a zene

A szervezők ügyesen lekarcsúsították, és – trendi kifejezéssel élve – „kihegyezték” a műsorsorozatok csúcspontjait. Így nem kellett döntenünk kedvenc programok között, másfelől a fokozatos felépítés elve is sokkal jobban működött, mint a múlt évben. Minden műfaj képes volt újat, valami mást nyújtani, ezért az embernek megvolt az a bizonyos hegymenet érzete – érdemes kitartani, a csúcspont a nap végével érkezik: szombaton Demjén „Rózsi”, vasárnap a Muzsikás. Ez persze mindazok érdeme is, akik szórakoztattak bennünket a nap folyamán, és „hozták” nem csupán magukat, de annál sokkal többet.

 

 

A hegyről jövet, az Anna-rétet körülvevő erdők zöldje felett a szivárvány színeiben ragyogó hőlégballon lebeg. A mélykék égen olybá tűnik a hatalmas gömb, mint valami távoli ígéret. A homlokomra csapok: e két napra készülve a zsebnoteszembe beírtam vasárnap reggel tíz órára: „ballon”! Még soha nem volt alkalmam bemászni egy hőlégballon kosarába, s most, amikor a Hegyvidéki Napok rendezősége tálcán kínálja a lehetőséget, tökéletesen megfeledkezem róla!

 

Továbbmegyek, a kilátó felől a szél lehozza az erősítők hangját. Hamar Dániel, a Muzsikás együttes vezetője azt magyarázza hallgatóságának, mi a kontrahegedűs szerepe a vonós felállásban. Hallik Éri Péter brácsája, amint tömören, mégis cikornyásan ráhúz vonójával a bőgős szavaira. Előkotorászom a füzetecskét, menet közben végigböngészem a kipipált bejegyzéseket, és újfent elámulok, mi mindenben volt részem a két nap alatt.

 

 

SZOMBAT
Hivatalosan Közrendvédelmi családi nap, népszerűbb formájában rendőrnap a Gesztenyés kertben.

Mire emlékszem belőle leginkább? Arra, hogy katonaviselt ember létemre majdnem leejtem a fényképezőgépem, amikor közvetlenül mellettem egy kigyúrt férfiú váratlanul lövöldözni kezd egy AK-47- es géppisztollyal. Vaktölténnyel, a közönség számára rendezett rendőrségi játék keretében, ám mégis… A kordonnal kijelölt gyakorlótér körül állunk, a fekete álarcos kommandós egység már elkapta az autójával menekülő bűnözőt. Mivel „nehézfi ú” az illető, második felvonásként éppen a bírósági épülethez kísérik, amikor felfegyverkezett bűntársa megkísérli kiszabadítani a rendőrkonvojból. Ő húzza a rövidebbet…

 

Amikor a harmadik részben egy fegyvercsempész és a kommandósok között tűzpárbaj alakul ki, már meg sem kottyan a „csatazaj”. Tágra nyílt szemekkel figyelem, miként fogják el élve kihívójukat a rend őrei, hogyan közelítenek az illegális fegyverekkel megrakott gépkocsihoz. A gyakorlat lefújása után elvegyülök a gyerekek és kísérőik közé, bekukkantok a járőrautóba, megnyomom a szirénakürt gombját, a földre terített viaszosvásznon célra tartom a mesterlövész puskát, az átellenes sarokban megpaskolom a rendőrpaci nyakát, a tűzoltóparancsnok „protekciós”, 30 méter magasságba visz fel a rohamkocsi kosarában. Kezdem magam jól érezni.

 

 

A központi színpad hátsó sarkánál sátor áll, előtte le és fel sétál Kőhalmi Zoltán humorista, a Pécsi Dumaszínház, a Showderklub tagja. A füzetét tanulmányozza. Mint elárulja, „minden humoristának van egy kicsi pepitafüzete, amelybe a poénjait írja. És van egy nagy pepitafüzete, amelybe más humoristák poénjait jegyzi.” A színpadon viszont mikrofon van a kezében, „abba mondom az én szomorú történeteimet, s a közönség nevet, tulajdonképpen nem is tudom, mi bennük a vicces. Mint építésznek nekem itt a tartószerkezetet kellene vizsgálgatnom, ehelyett az itteni illatok, ízek, mozdulatok – vagyis az emberforgatag érdekel.” Közben épp rátér arra, hogy a családban miért a felesége vezeti az autót, és a közönség valóban – nos, nem röhög, hanem mosolyogva nevet, mintegy igazolva, a valódi humor bentről és mélyről jön.

 

A délután derekára hirdetett sztárparádé előtt elsétálok az Ízkavalkád néven idén először megrendezett főzőversenyre, amelynek „illóanyagait” jó ideje a színpad felé terelgeti a Gesztenyésben fúvó szellő. Nem kis meglepetésemre tolongás van a bográcsok körül, egy-kettőnek már az alját kapargatják a kiszolgáló csapattagok. Szerencsére még jut kevéske kóstoló a sajtó számára.

 

És Halász Judit! Gyerekek sorfala a színpad körül, Bóbita nemcsak a pódiumon, de a füvön is táncra perdül, az apróságok kórusban éneklik a dalt, miközben alig látszanak ki a földből. Megérkezik a helikopter, átrepülnek vele Spenót-tengeren, hogy felkeressék a Pa-Pandát, a szitakötő, Zuzogó Zizegő is megjelenik, és annak hátán tovarepülve sürgősen meg kell találniuk Micimackót és Malackát…

 

Közben kiderül, a feltett kezecskék szerint legalább egy tucat gyereknek születésnapja van, „Jutka néni” elénekli nekik a Boldog szülinapot, s ha időközben bármi probléma felmerülne, azt ajánlja, „hívd a nagymamát”. A harmincas kismamák valóban megfogadják Halász Judit tanácsát, megjelennek a nagyik, elvezetik az apróságokat, és az anyukák előrébb surrannak a színpad irányába. Keresztes Ildikó következik, s vele olyasfajta dalok, amelyek mélységeit igazából csak a női lélek képes megérteni – gondolom én, de tévedek, mert a nézőtéri dalárdában dominálnak a férfi hangok.

 

A dinamikus mozgású, rockmusical hangú énekesnő két szám között bevallja, egy korty sörre szomjazik, másfelől minden vágya, hogy elénekelhesse Rózsival duóban az „Aki lent volt, lehet fenn, mert ha zene szól itt benn…” kezdetű dalt. Első kívánsága percek alatt teljesül egy hódoló szolgálatkészségének köszönhetően, a második… nos, Demjén már a sátor bejáratánál álldogál, ha akarná, akár fel is ugorhatna a színpadra Ildikó mellé, de úgy látszik, erre még várni kell.

 

A tömeggyűrű most már valóban sokszorosan fogja körül a dobogót, láthatóan kibővült az énekes korosztályával, sőt azon túl is. Megjelenésével az est partiba torkollik. Demjén Ferencet a kerület népe szavazta vissza az idei rendőrnapra. Csoda, hogy a környéken „üres kocsmák asztalán” árválkodnak a terítők? „Még repülünk!” – emeli karjait az éjszakába Rózsi. – „Ez a sors, amit élünk, csak egyszer miénk. Ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég…”

 

 

VASÁRNAP REGGEL
Ülünk a város legmagasabb pontján, és Gryllus Vilmossal énekelünk. A belépő csupán annyi, hogy fel kellett ide mászni, viszont megérte, szép a kilátás, jó a zene.

 

Odalent, az erdő szélén duatlonbajnokság zajlik, az aszfalton bringóhintók döcögnek a Normafa és a Libegő felső állomása között, olykor felpöfög a Lajhár-busz, a nyomóskútnál igazi, friss pattogatott kukoricát és fahéjas kürtőskalácsot árulnak. Idefent néhány perce ért végett a lépcsőfutás-bajnokság, a sültkolbász illata a torony zászlóteraszára kúszik. Mi több kell ennél?

 

Gryllus Vilmos papírt és filctollat küld körbe, arra írják a gyerekek, milyen dalokat szeretnének hallani. Rápillant derékszíjára csatolt órájára, és a húrokba csap. Saját szavai, költők örökszép sorai hangoznak fel, érces, „gryllusos” dörmögés mesél a tavaszi felhőről, a bodzavirágról, a kakukkfűről, a szederszedésről és a hargitai farkasról, a kovács kalapácsáról és az ősemberről. A földön csúszkáló apróságokkal együtt énekelgetnek a húszasharmincas éveikben lévő szülők is, akik nem olyan régen még maguk is az oviban dalolták a Kaláka- és Gryllus-nótákat.

 

– A gyerekek jelenleg a Biciklizős lemez dalait kérik leginkább – meséli az énekes-szerző. – Az egyik előadás után az előcsarnokban láttam egy kisfi út, aki keservesen sírt. Megkérdeztem tőle, mi a baj. Az anyja elmondta, azért törött el a mécses a gyereknél, mert nem játszottam a Kárókatonát, és neki az a kedvence. Vigasztaltam, „sose bánd, most rögtön eléneklem neked”, s rázendítettem: „Ül a tó partján kárókatona. Odamegy a pelikán távoli rokona…” Mire a gyerek dacosan rám nézett, és csak anynyit mondott: „Nem itt kellett volna!”

 

 

A színpad peremén hat fiatal foglal helyet, mikrofonnal a kézben. A Jazzation. A négy lány és a két fiú hat szólamban énekel a cappella jazzt. Énekhangra, hangszerek nélkül. Örökzöld sztenderdek váltakoznak popmelódiákkal. Az éjjel érkeztek Lipcséből, a nemzetközi a cappellafesztiválról, amelyen második helyezést értek el.

 

Később önfeledten mosolygok a kerületi óvodák és iskolák művészcsoportjainak vetélkedőjén, a KIMBI Óvoda bűbájosan összeállított, biciklicselekkel, aerobikfi gurákkal és modern revütánccal vegyített műsorán, majd már kacagok az utánozhatatlan Bóbita együttes színész- és bábpárosainak szellemes, könynyed, interaktív játékán a Mosó Masa mosodájában…

 

Sipos Misivel, a Muzsikás elsőhegedűsével futok össze a színfalak mögött.

 

– Improvizációs a műsor – mondja. – Kalotaszegi legényes tánccal kezdünk, lassúval, majd szaporával. A hangszerbemutató után ugrós táncot tanítunk a közönségnek. Ha belevaló a társaság, akkor áttérhetünk szatmári táncokra is…

 

 

Mint említettem, a brácsa bemutatásánál már úton voltam hazafelé. Azzal vigasztaltam magam, jövőre, ha minden jól megy, megtudom, milyen is az ugrós tánc. És azt is megígértem magamnak, hogy legközelebb nyomtatott piros betűkkel írom a naptáramba a hőlégballonprogram helyét és idejét…