A „múlt idők koldusa” a jelen legendája

A programunkat szezononként váltjuk, a Gesztenyés kertben a tavaszi műsorunkat adjuk majd elő, amelyet úgy válogattunk, hogy felölelje eddigi pályafutásom kedvenc dalait – mondja Demjén Ferenc, azaz „Rózsi”.

 

Aztán a szemüvege fölül kikukucskálva hozzáteszi:

– Kicsit haza is megyek. 1969-ig hegyvidéki lakos voltam, a Gesztenyésbe jártunk szánkózni, amikor még megvolt az öreg temető. A tavalyi közbiztonsági napon igazi családi hangulat vett körül bennünket, amolyan majális jellege volt az egésznek. Annak pedig különösen örvendek, hogy ezúttal is a rendőrnaphoz kötődve rendezzük a koncertet, mivel a Hegyvidéken a rendőrség valóban betölti azt a szerepet, amit a közösség elvár tőle. Nem a hatalmát fitogtatja, hanem szinte észrevétlenül védi a törvénytisztelőket. Sajnos, nincs mindenhol így.

 

A szárnyaló hang, az oroszlánsörény, a sötét szemüveg, a jellegzetes profi l és persze a dalokká öszszeállt szavak és harmóniák sokasága mind-mind névjegye „Rózsinak”, aki ma már sokaknak „Rózsi bácsi”, még ha tréfából is szólítják így. Élhetnénk a divatos frázissal, „öreg rocker”, egy közel fél évszázados zenetörténeti korszak élő formálója, ám tiltakozna a névjegy ellen, mert nem szereti, sőt nem is igen ismeri el a skatulyákat. Számára csupán egy közeg létezik: a zene, s azon belül is az a fajta, amelyre mi azt mondjuk, „amolyan demjénes”.

 

Hihetetlen energiával van jelen a magyar zenei életben. Tavaly több mint negyven szólóestje volt, a vendégszerepléseket és a „társadalmi megjelenéseket” nem számolva. Ismét „rátalált” az Artisjus-díj, kapott Aranygyűrűt és Vitézi Dísztőrt, ez utóbbiak külön örömmel töltötték el, mert így érzi, hogy a civil szervezetek és egyesületek is a magukénak érzik azt, amit megpróbál elmondani a világról. Az elmúlt év amolyan vízválasztó is volt, hiszen „érett” korának talán legnagyobb kihívásával nézett farkasszemet: decemberben még egyszer, s ezúttal valóban utoljára összeállt a V’Moto-Rock, hogy elbúcsúzzon közönségétől.

 

– Kimondhatatlan stressz alatt álltunk. Húsz év után nemcsak harminc-negyven dalt kellett újratanulnunk, hanem egymást is! Két évtized alatt a muzsikánk, a szokásaink, az ízlésünk, a sejtjeink is kicserélődtek. Ennek ellenére, újra együttesként kellett hangoznunk! Elővettem a régi basszusgitárom, s heteken át csakis ujjgyakorlatokat és skálákat gyakoroltam. Amikor beindultak a próbák, mindenki új hangszert vett, a dalokat új hangnembe írtuk át, és másfél hónapon keresztül mindennap próbáltunk. Mindenképpen a legjobbat akartuk adni a közönségnek, de hát, istenem, nem szoktunk hozzá ekkora hajtáshoz, és nekem közben fellépéseim is voltak… De megérte! A vidéki koncertjeink és az „utolshow” buli közönsége a Papp László Budapest Sportarénában mindenért kárpótolt bennünket…

 

Jellemzően egy jól ismert ifjúsági rádió stúdiójában találkozunk, ahol a beszélgetős program előfelvételei után szakít számunkra időt, mielőtt „rohanok a következő megbeszélésre, a hétvégén beinduló országos turnénk dolgait intézem”. Mégis olyan nyugalommal foglal helyet mellettem, mintha a nyugdíjas napjait morzsolgatná. Akaratlanul is visszacseng bennem a korábbi önvallomás: „..csodálkozó, félénk kissrác voltam, mindenkit túlságosan tiszteltem, nem volt meg bennem az a kis szemtelenség, ami kell…”

 

Ám kitartás, az volt. Nézzük csak: Számum, Dogs, Liversing, Meteor, Sakk-Matt, Tűzkerék, Bergendy, valamint a sok sikert és vihart megélt V’Moto-Rock. E zenekarokban énekelt, basszusgitározott, zenét szerzett és dalszövegeket írt. Most már közel húsz éve szólóelőadó.

 

– Szakközépiskolában érettségiztem, de nem kamatoztattam sokáig a vegyipari tudásomat, mert elnyelt a muzsika… Munkásból lett mérnök apám dalárdákban énekelt, erős, érces hangja volt. A hangerőt, mint oly sok minden mást, tőle örököltem. Hogy mit jelent a „sok minden más”? Például türelmetlenséget, a folytonos előrelépés belső kényszerét. Ha úgy éreztem egy-egy zenekarnál, hogy „kijátszottuk” magunkat, nem tudunk újat adni a közönségnek és magunknak, tovább léptem. Most, szólóelőadóként úgy érzem, s talán a közönség is egyetért velem, jó lóra tettem.

Húsz éve, az amerikai származású Rebeccával kötött házassága óta egy baranyai birtokot tekint az igazi otthonának. Oda menekül a városi élet, a turnék és az utazások zűrzavara elől. Az újjáépített kúriaházat körülvevő erdők és mezők, lovak, szamarak, kutyák és macskák közé.

 

– Szeretem a növényeket, az állatokat, a friss levegőt, a csendet. A birtokon gyorsabban regenerálódom a turnék után. Van egy halastavam, a barátaimmal pecázunk, este halászlevet főzünk. Baranya vidéke esik legközelebb a tengerhez, amelynek mindketten a szerelmesei vagyunk. Ha tehetjük, leutazunk délre, évente többször is. Mivel minden turném, fontosabb tevékenységem a fővárosból indul ki, fenntartok itt is egy lakást, ahová mindig egy kutyával és két macskával érkezünk. Kötődnek hozzánk, mint a gyerekek, s talán így van ez jól, hiszen a sors nem áldott meg bennünket utódokkal.

 

 

A Demjén-dalokról beszélgetünk. Játékot ajánlok: elmondok néhány sort saját dalszövegeiből, s megkérem, reagáljon rá.

 

„Az a perc most eljött, és nem lesz több más. / Mire vársz? / Ma a holnapnál messzebb kell láss!”
– Sokan mondják: a zenész ne szóljon bele a „nagy” dolgokba. De hát mi is csak éppen olyan állampolgárok vagyunk, mint más! Én bátran vállalom a nézetem, s ugyanezt tanácsolom zenész társaimnak, bármelyik oldalon állnak. A dalok – akár látja bennük valaki, akár nem akarja látni – tükrözik az „országérzést”. Annyi ember lemondott már annyi mindenről, sokan meg sem érték, a dolgok mégis megmozdultak két évtizeddel ezelőtt, sőt, Magyarországon még most is mozog a föld alattunk… Mi elsősorban szórakoztatni akarunk, az embereket egy kicsit boldogabbá tenni, de a szavaknak sokszor rejtett üzenete is van.

 

„Én sosem leszek öreg, és én sosem leszek új / Mert nem zavar az idő, bennem bárhová nyúl…”
– Kedveskedésből, talán szeretetből „Rózsi bácsiznak”, de nem számít, én a magam részéről tegező viszonyban vagyok a világgal. A kort akkor is lehet tisztelni, ha nem bácsiznak. De mi is az a kor? Én nem érzem. A zenében áll az idő. S ez egyáltalán nem baj.

 

„Aki mellénk áll, az a földön jár. / Hiszen itt van dolgunk. / De a földtől az ég nincs távol már. / S lehet, ott van a sorsunk.”
– Van hitem, bár nem vagyok vallásos, templomba járó felekezeti tag. Édesapámmal sokat jártunk misére, de az utolsó fél évszázad valahogy leszoktatott róla. Az én istenem a világ ama törvénye, amely létrehozott, kialakított bennünket, és arra tanított, hogy szeressük egymást. Erkölcsi kódexem a tízparancsolat. Bár sok tételét megcsúfoltuk a történelem folyamán, a hitem az, hogy eljön még az igazság korszaka, amikor megértjük egymást, a társadalmat, más országok népét. Ebben hiszek. Ha kátyús úton is, de efelé haladunk, még ha távolinak tűnik is, biztos vagyok benne, hogy elérjük egyszer. Talán még az én életemben…

 

„…apáink is tölgyek lesznek egyszer… / És egy éjjel dühös villám csap le majd a büszke tölgyre.”
– A múltról szól, amit nem szabad elfelejteni. Amikor átírjuk a múltat, amikor megfeledkezünk róla, hanyagságból vagy szándékosan, akkor elpusztul, mint a villámsújtott fa. Ápolni kell, vigyáznunk kell a tölgyfáinkra.

 

„Hát, ünnepelj, míg élsz, / míg ünnepelsz, nem félsz, / hogy ennyi volt, és kész!”
– Így, kiragadva a dalból, fatalista üzenetnek érződik. Köztudott, ma nem tudunk ünnepelni. Nem tudunk felszabadultak lenni, mint bármelyik környező vagy távolabbi ország népei. Mindig van valami az ünnepek mögött, széthúzás, szomorúság, reménytelenség – az ünnepek mostanában sajnos már nem ünnepek.

 

„Én a múlt időnek koldusa vagyok, / és a mával most is versenyt futok.”
– Ez egy szándékosan vidámra készült dal részlete! Nekem most kell a most! Ez a lényege. Ne ígérgessenek, ne áltassanak a jobb jövővel. Adják ide most, ami nekem jár, ki tudja, mit hoznak a távoli napok. Lehet, külsőre szomorú világképet sugall, de amikor ott fenn, a színpadon énekeljük, jókedvűen összekacsintunk a közönséggel. Úgy tűnik, mintha egyetértenénk ebben. És úgy érzem, megbocsátanak nekem. Elvégre még csak hatvanhárom éves vagyok…