„Az óvoda választott engem”

Teljesen véletlenül lett óvónő, és nem is feltétlenül a Hegyvidékre szeretett volna jönni. Ehhez képest huszonnyolc esztendeje a Mackós Óvodában dolgozik, és magas helyi kitüntetést kapott.

– Közvetlenül érettségi után egy barátnőmtől tudtam meg, hogy sürgősen munkatársat keresnek a Városmajori Óvodában. Akkoriban mentek ugyanis oviba az első gyeses gyerekek, akik olyan sokan voltak, hogy a legtöbb óvoda a régi gárdával nem győzte a munkát. Örömmel fogadtak, és mivel nem volt szakirányú végzettségem, beírattak a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Karára, ahol három évvel később diplomás óvónőként végeztem.

Ezt követően több helyen dolgozott, nyolc év elteltével azonban újra visszatért a tizenkettedik kerületbe. Miért a Mackós Óvodát választotta?
– Valójában ezt is a véletlennek köszönhetem, hiszen nem én választottam az óvodát, hanem az óvoda engem. Akkoriban adták át a Lejtő úti ovit, nekem pedig minden vágyam az volt, hogy oda mehessek dolgozni. Beadtam a jelentkezésem, fel is vettek, az utolsó pillanatban mégis a Mackós Óvodába irányítottak. Ez volt ugyanis a Bem József Óvónőképző Szakközépiskola gyakorlati helye, ahová mindenképpen olyan diplomás szakembert kerestek, aki a hallgatók képzésében is részt vállal.

Közel három évtizede dolgozik ott. Mi változott leginkább az elmúlt esztendők alatt?
– Talán a legtöbbet mi, régi pedagógusok. Komolyabbak lettünk, tapasztalatot szereztünk, teljesen máshogy látjuk a világot és a szakmát, mint kezdő korunkban. Persze sokat változott az óvoda is. Javultak a körülmények, tágasabbak lettek a csoportszobák, az önkormányzat új tornatermet alakított ki, folyamatosan fejlesztette az intézményt. Az utolsó nagyobb felújítás alig néhány hónapja fejeződött be, ennek köszönhetően a korábbinál lényegesen szebb, komfortosabb környezetben fogadhatjuk a gyerekeket.

Az intézmény fejlesztése lépést tartott a gyermeklétszámmal?
– 1981-ben, amikor ide kerültem harminchárom-harmincnégy gyerek járt egy csoportba, ami nagyon soknak számít. Ekkor kaptuk meg az emeleti részt, ahol további két csoportszobát alakítottak ki. Az addigi száz körüli összlétszám ebben az időben már elérte a száznyolcvanat. Aztán a kilencvenes években jobb lett a helyzet, akkoriban átlagosan huszonöt kicsi volt egy csoportban.

Mennyi gyerekkel lehet egyszerre eredményesen foglalkozni?
– Az óvónőnek és a gyerekeknek is az a jó, ha minél kevesebben vannak a csoportban. A régiek azt mondták, hogy ahol harmincnál több a gyerek, ott az óvoda nem nevel, csak megőriz. Osztom a véleményüket, úgy vélem, húsz fő körüli létszám esetén lehet hatékony fejlesztő munkát végezni. Szerencsére az utóbbi években egyre közelebb kerülünk ehhez a bűvös számhoz, jelenleg a hat csoportunkban átlagosan huszonnégy gyerekkel foglalkozunk.

Tapasztaltabbak az óvónők, jobbak lettek a körülmények. Változtak a gyerekek is?
– A gyerek mindig gyerek marad, az azonban biztos, hogy az életkörülmények javulásával az igények is magasabbak lettek. Azt tapasztalom, hogy manapság túl sokat követelnek az óvodásoktól. Néha nem az ő érdekük a legfontosabb, hanem a szülők ambíciói, az, hogy minél több különórán vegyen részt a csemete.

Meglátszik ez az óvodai teljesítményen?
– Sajnos, igen. A gyerekek egy részét azért nem lehet megfelelően fejleszteni, mert otthon, szabadidejében nem játszik eleget. Nehéz a dolgunk annak ellenére, hogy az óvoda nevelési programjában kiemelt szerepet kap a játék. Minden foglalkozás a játékosságra épül, de így is akad olyan, akinek még több közös játékra lenne szüksége. A mi dolgunk az, hogy megpróbáljuk ezt a hiányt pótolni. Mert hiába élünk a digitális korban, a kicsik ma is igénylik a mesét, az emberi szót, az érintést. Ha ezeket meg tudjuk nekik adni, örömmel jönnek az óvodába.

Manapság az érzelmek kifejezése kapcsán sokat beszélnek a kisgyermekkori kommunikáció fontosságáról. Hogy látja, van ezen a téren előrelépés?
– Talán annyiban igen, hogy a mai óvodások jobban kommunikálnak. Fejlettebb a nonverbális kifejezőképességük, nagyobb a szókincsük. Ennek oka, hogy a szülők sokkal több mindent megosztanak velük, bevonják őket a „felnőtt társalgásba”. Az is igaz ugyanakkor, hogy kevesebb a gyerek–szülő-beszélgetés. Ezért van az, hogy itt, az óvodában igénylik a taktilis élményeket, a simogatást. Persze van, aki nem mutatja ki az érzelmeit. Az egyik kis ovissal két évig ismerkedtem, mire először hagyta, hogy megöleljem.

Életműdíjat legtöbbször egy pályafutás zárásaként szokás kapni. Ez azt jelenti, hogy felhagy a pedagógusi munkával?
– Szó sincs róla! Még érzek magamban erőt, hogy a gyerekekkel foglalkozzam. Szeretek óvónő lenni, nem is tudnék mást csinálni. Visszatekintve az eltelt majdnem negyven esztendőre, egyre inkább úgy érzem, mégsem volt véletlen, hogy annak idején a sors a Városmajori Óvodába vezérelt.

mm.