Szétszóródnak újulásra, új vetésre
A Jókai Néptánccsoport ezúttal is domináns részvevője volt a Hegyvidéki Napok rendezvénysorozatának. Előbb május 16-án négy korcsoporttal képviselte alma máterét, a Jókai Mór általános iskolát az „öreg MOM” színpadán, a helyi diák-néptánccsoportok számára rendezett XIII. Hegyvidéki Néptánc Fesztivál alkalmával. Másnap este az Erzsébet-kilátó tövében aratott fergeteges sikert, amikor a Muzsikás együttes zenéjének ritmusára megtáncoltatta a publikumot. Az immáron generációs sikertörténet „szülőanyja” Bettenbuk Krisztina néptáncpedagógus, az együttes művészeti vezetője.
Este hatkor kezdjük a próbát, ha fél hétre jön, addigra bemelegszünk – mondja Bettenbuk Krisztina a telefonban, amikor lapunk nevében megkeresem őt. – Ma a gézengúzoké a terem…
Felcsigázott érdeklődéssel, egy csapat rakoncátlan gyerekre számítva érkezem a megbeszélt időpontban.
– A hosszú folyosón jobbra menjen – igazít el a portás. – Csak kövesse a zenét, koppanásig…
A zárt ajtó mögül leánykórus szárnyalása hallik: „A szegedi híd alatt, híd alatt, / Lányok sütik a halat, a halat, / Fehér tányérra rakják, rakják, / A legénynek úgy adják, úgy adják…”
Benyitok, a próbaterem sarkában rakott szoknyás, ringatózó „lyányok” csípőre tett kézzel énekelnek, míg a fiúk a mozgatható tükrök előtt dobbantanak, ugranak, s olykor rácsapnak a lábuk szárára. Mint később Krisztinától megtudom, az együttes a dél-alföldi oláhos táncot tanulja a júniusi záróvizsgára. Szó sincs rakoncátlankodókról, a Gézengúzok csoportját „komoly” fiatalok alkotják, gimnazisták és egyetemisták, akik mögött minimum nyolc év kemény néptáncos múlt áll, habár arcukra könnyen visszatalál még a diákos mosoly, miután a csoportkép kedvéért „happy gubancba” sereglenek a terem szegletében.
A próbát ketten vezetik, Bettenbuk Krisztina és segítője, Ertl Péter néptánctanár, művészeti munkatárs. Utóbbi mozgása, viselkedése oly fiatalos, hogy percekig a fiúkar egyik tagjának vélem. – Az első és második osztályos kicsiket egymagam tanítom – mondja Krisztina –, de harmadiktól fölfelé a fiúknak szükségük van férfi mintára. Habár egy nő is meg tudja mutatni a lábszárcsapást, mégsem képes belevinni azt a bizonyos kihívó, férfias mozdulatot.
A csizmaszárra csattanó tenyerek összhangja csupán egy részlet a sok közül. Péter előtáncol számomra követhetetlen figurákat, nyolc vagy tizenhat ütemen keresztül tartó lépéskombinációkat. Felfigyelek két sárga trikós, ifjabbnak látszó táncosra, akik meglepő érettséggel követik az utasításait.
![]() |
Bettenbuk Krisztina (bal oldalon), Ertl Péter (jobbról a második) és a Gézengúzok |
– Mindkettő nyolcadikos még, de annyira ügyesek, hogy felhoztuk őket a nagyok csoportjába.
A másfél évszázados iskola egyik csendes zugában beszélgetek Bettenbuk Krisztinával. Idejövet a boltíves mennyezetű folyosón kislányok csimpaszkodtak a táncpedagógus szoknyájába. „Kriszti néni!” – hallatszott innen is, onnan is.
– Százhúsz „jókais gyermekem” van – mondja Krisztina a próbától kipirulva. A legkisebbek az első és második osztályosok, vagyis a Tökmagok. A harmadikos-negyedikes korosztály alkotja a Napocskákat, az ötödik–nyolcadik osztályok adják a Téblábokat, akiket a Gézengúzok követnek.
– És újabban a Szülők csoportja! A múlt évben, a tánccsoport fennállásának tizenötödik évfordulóján tizennégy szülőpár a tánckari asszisztens, Pállfy Zoárd vezetésével titokban megtanult egy széki táncot. Amikor a jubileumi műsor vége felé minden Jókai táncos a színpadon állt, bevonultak közéjük, s előadták ajándékműsorukat. Olyan sikert arattak, hogy a csoport együtt maradt, és az idén számukra is szerveztünk önálló, „gyermekmentes” táborozást…
Zoárd, a Táncművészeti Egyetem harmadéves hallgatója szintén Bettenbuk-tanítvány, mesteréhez hasonlóan táncpedagógusnak készül.
Krisztina mobiljára érkeznek az SMS-ek. Tanítványok, forró dróton. S még ez a jelenség is egyfajta ritmusra történik. Eszembe jut a vallomása egy országos hetilap riportjában: „Állandóan lüktet bennem a zene és a tánc. Erről szól az egész életem…”
Élet, amely teljes egészében a Hegyvidéken zajlott, a születése pillanatától polgári körülmények között. Miképpen került mindebbe a néptánc?
– A Virányos iskolába jártam, ötödikes voltam, amikor anyám kézen fogott, elvitt az úttörőházba, és beíratott a néptánc-szakkörbe. „Én ezt akartam csinálni”, mondta, „de nem jutottam hozzá, legalább te legyél néptáncos!” A neves koreográfus, Galambos Tibor felesége vezette a tánckört. Leginkább az új közeg ért kellemes meglepetésként, s ez döntő hatással volt rám. Érettségi után hét évig sebészeti rendelőben dolgoztam asszisztensként, csupán azért, hogy este táncolhassak. A Törekvés Néptáncegyüttes tagja lettem, ahol az alapító-vezető Manninger Miklós vett szárnyai alá. Tizenhat évvel ezelőtt a rendelő megszűnt, Krisztina az időközben megszerzett táncoktatói oklevéllel mély vízbe ugrott. Felkereste a Jókai iskolát, és felajánlotta, hogy megszervezi az intézményen belüli néptáncoktatást. Az igazgatónő kapva kapott az alkalmon.
Bettenbuk Krisztina szakköre tizenkét leánnyal és két fiúval indult. A hír elterjedt, magától kezdett görögni az egész, ahogy a tanítványok feljebb léptek, úgy alakultak ki a korcsoportok, akik kikerültek a nyolc általános után, azok visszajártak a gimnáziumból. A tanárnő négy év alatt „utolérte magát”, és elvégezte a Táncművészeti Főiskola táncpedagógia szakát.
Napjainkban a néptánc tantárgyként is szerepel a Jókaiban, a délutáni szakkör önkéntes, a költség csupán „havi két mozijegy ára”. Kiderült, máshol is igényt tartanak Krisztina képességeire. Néptáncot tanít a Tamásiban az alsó négy osztálynak, plusz a 36 fős szakkörnek, ezenfelül Zugligetben is van egy kis csoportja. A Kós Károly iskolában is oktatott, de ezt a pozíciót átadta másnak, mert azzal együtt már túl sok volt…
A Jókai Néptánccsoport a rendszeres hegyvidéki fellépések mellett e másfél évtized alatt megfordult a Népstadionban, a Pesti Vigadóban, a Duna Intercontinentalban, a Művészetek Palotájában, meghívásoknak tett eleget Brüsszelben, az írországi Dublinban, Franciaországban és többször Erdélyben. A Rojtos zenekar kíséretében előadott táncműsoraik száma meghaladja a negyvenet, köztük olyan jól ismertekkel, mint a bukovinai, rábaközi, Galga-menti, bodrogközi, mezőségi, sárközi és szatmári táncok.
– Nem az a cél, hogy profi táncosok legyenek – mondja Krisztina. – A lényeg a mozgáskoordinálás, a testtartás javítása, a testöntudat kifejlesztése. A tánc érdekes módon segíti az írás- és olvasáskészséget…
A táncoktatás sokkal szélesebb körű elfoglaltság, mint amennyit a kívülálló feltételez. A diákok megismerkednek néprajzzal, népi szokásokkal, énekekkel, zenével, mondókákkal, viseletekkel, jelmezkészítéssel – s mindezt jó társaságban. Hogy tanítványainak ne legyen hiányérzete a modern élet csábításaival kapcsolatban, Krisztina a felsősöknek tanít csacsacsát, tangót, angol keringőt és rock and rollt is!
– Én ugyan elvakult néptáncos vagyok, de nem jelenti azt, hogy mindenkitől elvárom, hogy szintén az legyen…
A nyári tábor a csapatkovácsolás színhelye. A táncosok sportszerű életet élnek: reggelente erősítő torna, kétszer egy nap táncgyakorlatok, szabadidőben futás, kerékpározás, túrázás a környéken. Bettenbuk Krisztina nem győzi csodálni a tanítványaiban kifejlődött kötelességérzetet.
– Csodálatos, egybeforrt közösség! Minél hosszabb ideje csinálom, annál jobban szeretem a szakmám…
A törékeny, de határozott fellépésű alapító táncpedagógus körül társulások, barátságok, párkapcsolati érzelmek szövődnek. Ekképpen válnak az együtt töltött évek mindenki számára egy életre meghatározóvá.
Somogyvári D. György