A szódavíz, ahogyan mi szeretjük
Amióta világ a világ, a különböző halmazállapotú anyagok keveredése mindig foglalkoztatta az emberiséget. A jelenség legkönnyebben a gázoknál és a folyadékoknál figyelhető meg. A gyógyfürdő- és termálvizek rendszeres használata során jelentkező jótékony hatásokat hamar felismerték és hasznosították az orvostudományban és a népi gyógyászatban a mozgásszervi megbetegedéseknél, a szénsavas ásványvizeket pedig naponta megízlelhetjük.
Magyarország rendkívül szerencsés helyzetben van, az egész Kárpát-medencében szinte bárhol lelhetünk gyógyvizeket, hőforrásokat. A hazai gyógyfürdőkhöz és természetes frissítő fürdők környékéhez többnyire társul valamilyen iható szénsavas ásványvíz is, amelynek fogyasztása hasznos az emésztésre, a gyomorpanaszokra, vagy csak a jobb közérzet elérése miatt isszuk.
Nem csoda, ha a felvilágosodás idején a kor jeles természettudósai, vegyészei, fizikusai a természet e kellemes ajándékát szerették volna mesterségesen is előállítani. Az erre vonatkozó elemző kísérletek sikerrel jártak, ennek köszönhetően találták fel a szódavizet.
Egy angol tudós pap, bizonyos Joseph Priestley volt az első, aki a szén-dioxidot vízzel elegyítette 1767-ben. Alig telt el tizenöt év, és követte őt a svájci Jacob Schweppe, aki már egy, a mesterséges szénsavas ásványvíz előállítására hatékony, nagyipari módszert talált fel. Csakhogy ezt mély titokban tartotta, mígnem 1813-ban Charles Plinth megalkotta és szabadalmaztatta a szifonfejet.
Folyóirat a szikvízről
Mi sem maradtunk el a világtól: a szódavíz nagyjából 180 éves magyar találmány. Annak idején Jedlik Ányos sokszor bosszankodott, amikor Balatonfüredről hozatott ásványvizet, és mire megérkezett, már alig tartalmazott szénsavat. „Mérgében” létrehozta az első hazai ásványvizet: mesterségesen szénsavval dúsította a füredi vizet. Ezt a tényt, mármint a szódavíz létrejöttét, 1829-ben publikálta egy bécsi lapban.
Jedlik Ányos fizikus és szerzetes tanár volt, de szódásmesterként is jól megállta a helyét, patikusok, vendéglősök jártak hozzá a nedűért. Elindította a magyar szikvízipar történetét, s egyben maga is belekezdett a gyártásba 1841-ben. Később a találmányt átadta unokaöccsének, de ő nem gazdagodott meg az ötletből. Mégis, nemzedékek sokasága és családok százezrei megéltek a tisztes iparból, és a szódavíz elindult a diadalútján.
Már 1870-től különféle – a gyártáshoz, palackozáshoz és más kapcsolódó iparágakhoz fűződő – egyesületek jöttek létre. A XX. század első felétől a szikvizesek külön folyóiratot indítottak, de a szódavízzel és származékaival irodalmárok is szívesen és rendszeresen fogalakoztak.
Az első fröccs
Fóton, baráti társaságban, Fáy András savanykás borát iszogatva spriccelték először Jedlik Ányos kóstolónak vitt szódavizét a borhoz. Az elegyet német hatásra spriccernek neveztek el. A jelen lévő Vörösmarty Mihálynak azonban nem tetszett a név, megalkotta a fröccs szavunkat, és megírta a nevezetes Fóti dalt, amelyben „Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi…” sorával egyszer és mindenkorra megfogalmazta a szén-dioxiddal dúsított bor mibenlétét. Mindezt Hegedűs Géza Száz rejtély a magyar irodalomból kötetében megjelent A világmindenség első fröccse című esszéjében olvashatjuk.
Amíg a szik- és szódavizes iparral foglalkozónak szerény, de biztos jövedelmet hozott a szódavíz, addig élvezőinek felüdülést és örömet adott a buborékos ital. Mindennapjaink természetes kísérője lett a szóda, tisztán, olykor borral vegyítve, vagy gyümölcsszirupokkal szörpök formájában.
- járay -