„Mindenből egyet, de az oroszlán legyen!”

Kezdjük a jelennel! Több mint másfél évtized igazgatói pergőtüze után végre több időt tölthet kedvenc karosszékében?

– Szó sincs róla! Elsősorban továbbra is főállású feleség vagyok, és négy unoka nagymamája. Másfelől folytatom elnöki teendőimet az Általános Iskolai Igazgatók Országos Szövetségében, emellett részt veszek a kutatással, fejlesztéssel és innovációval foglalkozó, EU által is támogatott Tempus Közalapítvány egyik munkacsoportjában, amely a korszerű és hatékony iskolavezetői standardok összeállításán dolgozik műhelymunka formájában.

Adoptált „gyermekével”, a Kós Károly iskolával továbbra is fenntartja a kapcsolatot?

– Tagja vagyok a névadónk hagyományát ápoló csoportnak, amely szobrot készül állítani a mesternek. Szintén régi álmom egy modern tornaterem létrehozása, amely méltó az iskola 425 főnyi tanulógárdájához. E két feladattal még adósa vagyok az intézetnek. S amíg feladata van az embernek, ne hagyja abba.

És ha mégis akad némi szabadideje?

– Végre hódolhatunk közös szenvedélyünknek, és utazhatok a párommal a nagyvilágban aggodalmak nélkül, mi történik az iskolában a távollétem alatt…

Lépjünk vissza a múltba! A nevéből, választékos kifejezésmódjából ítélve gyökerei a határon túlról erednek.

– Erdélyből, s erre büszke vagyok. Én már Magyarországon születtem, Vác városának közelében, egy kis faluban, Váchartyánban. A mindössze 1300 lelket számláló, összetartó közösségben az 1948-as rendszerváltás után is megmaradt a vallási nevelés.

Nem voltak politikai felhangjai sem?

– Mi reformátusok vagyunk. Amikor konfirmálásra készültem, anyámat behívta a községi tanács: a lánya továbbtanulni szándékozik vagy konfirmálni? Szülém azt válaszolta, mindkettőt. Úgy is lett.

Meséljen általános iskolai benyomásairól!

– A nyolc általánost a szülőfalumban végeztem. Annak a kornak a gyermeke voltam, amikor az ’56-os események már megtörténtek, és örömömre vidékre helyezték azokat a tanárokat, akikben a Kádár-rendszer nem bízott. Gimnáziumi és egyetemi előadók tanítottak nekünk matematikát, biológiát, fizikát, földrajzot. Csoda volt. Hiszen bennük is élt a csak azért is! Tanulmányi versenyekre készítettek fel bennünket, biológiából megyei vetélkedőkre jártunk. A huszonnégy fős osztályból nyolcan diplomáztunk, az egyik tanárom később az MTA tagja lett.

Ugyanakkor viselniük kellett a vörös nyakkendőt is…

– Mondjak valamit? Nagyszerű úttörőéletünk volt! A tanárok azt vitték a mozgalomba, ami boldoggá tett bennünket. Kirándultunk, táboroztunk, csillagászattal foglalkoztunk, avar korabeli ásatásokat látogattunk, kakaódélutánokat rendeztünk, sőt még eszperantót is tanultunk.

Melyik falubeli nyarára emlékszik vissza legszívesebben?

– Váchartyánban két kastély van, az egyiknek gyönyörű parkja volt, benne egy gyerekszemmel „hatalmas” tóval. A közepén volt egy sziget. Megrendeztük a Pál utcai fiúkat, s ezt a szigetet próbáltuk elfoglalni a „vörös ingesektől”.

Gondolom, ilyen évek után csakis egy igényes gimnázium jöhetett számításba.

– Úgy van! A falusi kislány a Baar-Madas Református Gimnáziumba nyert felvételt, de anyám féltett a kollégiumi élettől, ezért a nagy múltú Váci Piarista Gimnáziumba kerültem, ahová nevelőapám, az ismert festőművész, Gaál Imre is járt annak idején. Rendből „kiugrott” papok tanítottak világi tanárként történelmet, fizikát, matematikát. Papa miatt nagy volt a megfelelési kényszer számomra, de itt is tartottam a kitűnő átlagot.

Nem volt konfrontáció az egyházi és a világi szemlélet között?

– Nem. Tanáraim intelligens emberek voltak, akik a tudást adták át nekünk, s ránk bízták, miképpen dolgozzuk fel, vagyis hogyan folytatjuk.

Mi volt a kedvenc tantárgya?

– A biológia. Ugyanis négyéves korom óta orvosi pályára készültem. Gyógyítottam a gyerekbabákat, tanulmányoztam a gyerekbetegségeket. A magyar és a fizika is közel állt hozzám, s persze a klasszikus zene… Csellóztam, különösen Mozartot hallgatom szívesen. A zene még ma is a legjobb kikapcsolódás. Egy jó zongorakoncertet órákig tudok hallgatni.

Milyen élmények ugranak ki a gimnáziumi évekből?

– Az órák hangulatai, egy pécsi kirándulás, az irodalmi színpadunk, mely versenyt nyert Gyulán. Egyszer egy csontvázat felöltöztettünk, s a tanár, aki kissé rosszul látott, rárivallt: „Maga, ott hátul, miért nem áll föl?!”

Végül is nem lett orvos önből…

– Elsőre nem vettek fel, így kórházban dolgoztam egy évig segédápolóként. Mivel minden áron diplomát akartam szerezni, a következő alkalommal az orvosi egyetem mellett a szegedi tanárképző főiskolára is jelentkeztem. A matematikát és kizárásos alapon a műszaki ismereteket választottam tantárgyként.

A főiskolán már tervszerűen készült a tanári hivatásra?

– Titokban arra gondoltam, hogy a diplomaszerzés után ismét megpróbálom a felvételit az orvosira. Ám mindeközben mindent beleadtam, hogy a lehető legjobb eredménnyel végezzem el a tanárképzőt. Feladat volt, amit maximálisan el kellett végeznem. Erre tanítottak otthon, valamint előző és akkori tanáraim.

Végül is lemondott az orvosi pályáról.

– Inkább a sors akarta úgy. Diplomaosztás után gimnáziumi szerelmem, aki időközben építészmérnök lett, megkérte a kezem, jött az első gyerek, a saját fészek építése. Amikor 1977-ben ide kerültem, olyan jól éreztem magam, hogy végleg a tanári pályán maradtam.

Matematikatanárként mi volt a fő elve?

– Nem megyek addig tovább, míg a gyerek az alapelveket meg nem érti. Nem akartam elriasztani senkit. Megpróbáltam mindenkit eljuttatni a saját képességei határaihoz, testreszabott feladatokkal. S csak akkor kezdtem „terhelni” őket.

Néhány szó a Kós iskolabeli pályafutásáról…?

– Tanári minősítésben, napközis nevelőként kezdtem, de fél éven belül az akkori igazgató, Vörös István jelezte, hogy a következő esztendőben én leszek az ötödikesek osztályfőnöke, matematikát és műszaki ismereteket fogok tanítani. Két évre rá a tanári munkaközösség vezetőjévé választottak, hamarosan én lettem a szakszervezet vezetője, ’85-ben vezetőképzőre küldtek, melynek végeztével a napközis otthon igazgatóhelyettese lettem. Mellette tanítottam matematikát. 1987-ben általános igazgató helyettesnek, 1994-ben pedig az intézmény igazgatójának neveztek ki.

Tudatosan törekedett vezetői beosztásra?

– Nem, 1985-ben elvégeztem egy vezetőképző tanfolyamot, majd a Közgazdasági Egyetemen szereztem management diplomát.

Mi a vezetői ars poeticája?

– Minél képzettebb egy tanár, annál eredményesebben oktat. És ezt elsősorban magamtól követelem meg. Így képesek vagyunk motivációt adni tanítványainknak. Cipész leszel, fiam? Fantasztikus. De a tiéd legyen a legjobb cipő a világon! Erre kell törekedned.

Mit tart igazgató évei legnagyobb sikerének?

– Azt, hogy volt egy álmom, milyen iskolát szeretnék. Remek intézményt kaptam elődeimtől. De megvolt a listám, mit akartam. Az alapelv az volt, hogy mindenből egyet, de az oroszlán legyen! A cél a 160%. Abból még mindig lehet leadni, de akkor is meglehet a 100%-on felüli eredmény. Büszke vagyok, mert kitűnő csapatot hoztam létre, és ezért lett a Kós Károly iskola az ország egyik legjobbja a kategóriájában. S mindez nem jöhetett volna létre a nagyszerű pedagógusok nélkül, akik az iskola tantestületét alkották.

Somogyvári D. György