Akik elmennek a Nap után

Amikor belépek a lakásba, az M2-n – micsoda véletlen – éppen a Szabados Tamás által fényképezett Kerekek és lépések című dokumentumfilm egyik epizódja megy. Rozsnyai a tévé előtt áll, és nevetve osztja meg velem felfedezését: teljesen kihagyták a „jeleneteit” a filmből, pedig akkor már ő is ott kerekezett a stábbal.

– Ez szerelmünk hajnalán történt – néz Szabadosra játékosan-rosszallóan, majd mint egy tini lány, könnyedén huppan bele a fotelba és törökülésben helyezkedik el.

Tulajdonképpen melyik volt előbb? A munka vagy a szerelem?

– Amikor először találkoztunk egy ifjúságitévéfilm-fesztiválon, Szabados már híres operatőr volt. Elmentem egy vetítésére – ez volt a Nekem ne lenne hazám –, és a végén azt mondtam: ez az ember az életem párja! Tulajdonképpen először Tamás képeibe, filmjeibe szerettem bele. Pár nap múlva újra találkoztunk a fesztivál táncestjén. Nem kapott díjat, bár számított rá, én pedig leszólítottam azzal, hogy nekem van egy különdíjam a számára, az, hogy táncolok vele. Szerintem akkor meghódítottam.

– Amikor Margitot megismertem, rájöttem, van olyan nőben is, aki rá tud csodálkozni a természetre – veszi át a szót az eddig hallgatagon és az emlékektől kissé meghatottan mosolygó operatőr. – Pont akkor búcsúztam el Rockenbauertől (Rockenbauer Pál író, filmrendező – a szerk.), a társtól, akivel együtt dolgoztam hosszú éveken át. Számomra ő volt az igaz, természetet csodáló ember. És akkor ez a nő bebizonyította, vannak még ilyenek!

– Találkozásunk után Tamás megkérdezte, mi a kedvenc helyem. Gondolkodás nélkül rávágtam: a Bakony, gyerekkorom óta. Tamás erre azt válaszolta: hát jó, ott még nem forgattam, akkor csináljunk ott is egy filmet! Így kezdődött. Pedig nem is tudta, hogy egyáltalán tudok-e írni. Ráadásul az, hogy engem is vitt a forgatásra, nagy megtiszteltetés volt. Illetve azt hiszem, már a kapcsolat kezdete. Ez ugyanis nem volt szokása. Ő leforgatta a képeket, a szöveget utána írták meg azok, akiket erre felkért. De engem magával vitt, sőt felszólított: „mutassa meg, ami ott magának fontos!”

Akkor még mindezt magázva?

– Én szeretem a magázódást. Az intimitáson egyáltalán nem ront, sőt, a mai világban szinte javít. Azt szoktam mondani, akkor magázom Tamást, ha szeretem. Különben tegezem – teszi hozzá nagyot nevetve. – De visszatérve az első munkánkra, ott, a Bakonyban egy fenyők által kísért, alagútszerű helyre vezettem. Ez is lett a címe: Fény a fenyőalagút végén. Az első filmünk volt, 1989-ben. És ezt követte még vagy háromszáz, amit közösen készítettünk.

Gondolták volna akkor, hogy ennek lesz folytatása? Hiszen ha egy pszichológus és egy operatőr összeáll, abból az esetek nagy részében pszichológiai témájú film készül.

– Végül is azok lettek valahol. Hiszen Margit azt adta mindehhez, ami a szakmája is. Rácsodálkozik a dolgokra, meg akarja ismerni az életet, nyugalmat sugároz. Ez a pszichológus feladata, amit ő belecsempészett a filmjeinkbe. Az pedig óriási szerencse, hogy tud írni, mégpedig nagyon jól.

– Engem mint pszichológust az ember érdekel, és ami mögötte van. Ezért kicsit másképpen írtam a narrációkat – bólint rá a kérdésemre Rozsnyai is. – Szubjektíven, nem pedig tényszerűen. Például amikor Majkpusztáról írtam, inkább az foglalkoztatott, hogy az ott élt néma szerzetesek hogyan bírták ki egymás között némán.

A közös munka nem ment a kapcsolat rovására? Mert hallottunk már ilyet…

– Néha megöltük egymást. Én megsértődtem, ő ordított. Mindig hajcsár volt Szabados, még el sem kezdtük a munkát, már kérte a szöveget… De a forgatások közelebb hoztak minket egymáshoz. Nagyon szerettem figyelni, ahogy ráhajol a kamerára, eggyé válik vele. És mindegy, hogy szúnyog vagy bögöly csípi a meztelen hátát, meg se rezzen. Én hessegettem el az állatokat…

– Margit kicsit a múzsám volt. Nekem meg kellett keresnem képileg azt a lírát, azt a hangulatot, amit ő kiírt magából.

Feltűnt, múlt időben beszél! Manapság már nem hálás dolog természetfilmesnek lenni?

– Tragikus a helyzet. Két éve nincs olyan pályázat, amivel egy természetfilmes be tudna kapcsolódni a filmkészítésbe. Pedig ha volna lehetőség, most, hetvenöt évesen, frissen operált lábbal is azonnal mennék forgatni. De sajnos ez drága műfaj, és mintha nem lenne rá kereslet. A múltkor is betértünk egy kocsmába vidéken, a mi műsorunk ment a tévében. Elkeseredtem, mert senki nem nézte a képernyőt. Azt éreztem, hiába strapálja magát az ember…

Ezt nem hiszem! Ha létezik kultuszfilm a természetfilm kategóriájában, akkor a Másfélmillió lépés Magyarországon mindenképpen az.

– Hát, ha ide lukadtunk ki, akkor elmondom: valóban életem főműve. Ezt szeretem a legjobban. A legtisztességesebb film, amit valaha csináltam.

Pedig rengeteg érdekes és különleges helyen járt már a világban a kamerájával.

– Ez tényleg így van. Minden földrészen forgattam. Még az Antarktiszon is –

Magyarországon ezt talán csak hét ember mondhatja el magáról. És mégis a Másfélmillió lépés az, amelyikre a legbüszkébb vagyok. Nagyon fontos, hogy megmutassuk, vannak csodák itthon is, amikről filmet kell készíteni. Ilyen a pilisi len, amely mindkettőnk szíve csücske. Alig akad ember, aki tud erről a csak itt élő, őshonos növényről. Vagy a babócsai nárciszos… Ezek a mi celebjeink! És a magyar túraútvonalakat egyszer mindenkinek végig kellene járnia, hogy büszkék legyünk a teljesítményünkre és az értékeinkre. Ahogyan a spanyolok a Caminójukra.

Már éppen szóba akartam hozni a híres zarándokutat, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy többször is megjárták.

– Ez a nő háromszor ment végig a Caminón – mosolyog rá Szabados büszkén élete párjára. – És bár nem illik a korról beszélni, de harmadik alkalommal, tavaly, hatvanévesen csinálta végig. Nem kis teljesítmény!

– Az első útból egy gondolkodós film is lett, Elmentünk a Nap után címmel – veszi át a szót a dicséret miatt nevetve Rozsnyai Margit. – Főiskolásokkal vágtunk neki 2003-ban, s minden nap végén kielemeztük az élményeket és azok hatásait. Tamás pedig mindent filmre vett. A második útra csak ketten mentünk el. A harmadikat két harmincéves fiatallal teljesítettem. Engem nem a vallás hajtott, hanem a hit. Az, hogy hiszek magamban, és abban, hogy közben jobban megismerem magamat is.

– Kettesben egy nehéz szakaszt, a Pireneusokat választottuk. Kicsit bántotta a hiúságomat, hogy mindig előbb ért be az állomásokra, aztán visszajött elém, és bevonszolt engem is. Amikor én már nem kaptam levegőt, megjelent egy kis itallal, és cipelte a hátizsákomat, amely nem volt könnyű.

– Most így belegondolva talán azért hitelesek a filmjeink, mert mi tényleg így élünk, összhangban a természettel – állítja le a dicséretet Margit. – Teljesen átlagos két ember vagyunk, akik szeretnek a természetről filmet készíteni.

Én nem neveznék átlagosnak egy hatvanegy éves nőt, aki amellett, hogy megjárja a Caminót, aktívan sífut, tai chi-zik…! Mert ugye ezekről még nem is beszéltünk.

– Ezt bármelyik velem egykorú nő megtehetné… Igaz, nem jellemző… Én bele mertem vágni, és megvalósítottam gyerekkori álmaimat. A fiam felnőtt, meg tudtam tenni. Kiskorom óta akartam sífutni, és hat évvel ezelőtt meg is tanultam, illetve még ma is tanulom. Tizennyolc esztendősen láttam egy csomó öreg kínait egy filmben, akik egyszerre mozogtak, ezért tai chi-zom pár éve. Az biztos, hogy eddig egy nagy kaland az életem, de nem volt könnyű. Minden hétvégén, mint egy katonalány, összepakolva, tizenegynéhány éven keresztül… Hétvégenként és a nagy ünnepeken, amikor más családok együtt voltak, mi mentünk és forgattunk. Ám cserébe csodákat éltünk át a természetben.

– Ez az, ami inspirál – bólint rá Szabados Tamás is. – Reggel fél ötkor kint vagyok a Rókás-legelőn. A fák másfél méteres, puha felhőben állnak, és egyszer csak megjelenik a nap sárga, gyönyörű szép csillogása a nagyon lassan hömpölygő ködön keresztül. És tudom, ezt oda kell adnom mindenkinek. Ha az emberek megismerik ezeket a kis csodákat, amelyek a miénk, akkor sokkal jobban tudnak örülni mindennek, jobban odafigyelnek a másikra, jobban megbecsülik ezt az egészet, amit Magyarországnak hívunk.

– Ez olyan, mint a buddhizmus. Csodálni kell a virágot, leülni mellé, de ott kell neki örülni, ahol van. Nem szabad letépni! Erről szól a mi történetünk, munkánk. Tamás négyéves korától lakik a Hegyvidéken, én pedig a hetvenes évek elejétől. Mindkettőnknek nagyon fontos ez a kerület, és az is, hogy amikor kinézünk, a Martinovics-hegyet látjuk az ablakból. Figyelem a természet változásait nap mint nap. Hihetetlen csodája ez az életemnek. És hogy ezeket meglátom, felfedezem, azt drága barátomnak és férjemnek is köszönhetem.

Nem furcsa kimondani a szót, hogy „férjem”?

– Hát igen, nehezen adtam be a derekam. De Tamást kitartóvá tette a természetfilmezés. Ahhoz is türelem kell, hiszen a természetet nem lehet rendezni. Egy éve házasodtunk össze. Húsz év után.

Kálmán Alida