Gondolatot közvetítő kerámia

E megállapításnak talán az sem mond ellent, hogy Polgár Ildikó és férje, Taubert István több mint négy évtizede élnek a girbegurba Mártonhegyi út egyik legeldugottabb zugában, ami talán a Hegyvidék legcsendesebb vidéke!
A kedvesen bohém lakás egy alkotásban töltött élet miniatűr kiállítóterme. Mennyezetet ostromló könyvespolcok, a bejáratnál „pizsamába” bújtatott nagybőgő. A falakon, az asztalokon, a labirintus jellegű lakás minden sarkában, sőt a parkettán is gondosan összeállított csoportokban, sarkosan egymásra rakott halmokban Ildikó művészeti útjának szinte minden állomása képviselve van.
– Kinőttem az otthonom – mondja nevetve. – Húsz évvel ezelőtt Nagyvázsony közelében olcsón hozzájutottunk egy 1849-ben épült műemlék parasztházhoz. Az udvarban lévő hatalmas kőpajtában rendeztem be a műhelyemet, és ott raktározom műveim javát.

Kerámiában megbúvó fényképek

Életútját díjak és kitüntetések özöne kíséri. Hivatalos fogadásokon, kiállítások alkalmával nevét Polgár Ildikó Munkácsy-díjas keramikusként jegyzik.

– De van egy díj, amelyet a szakma a porcelán-kerámia Oscar kategóriájában tart számon. Ez az olasz Faenzai Kerámia Biennálén a köztársasági elnök által adományozott aranyérem, amelyet kétszer, 1977-ben és 1985-ben is nekem ítéltek. Ezekre roppant büszke vagyok.

Ildikó három évvel a második világháború kitörése után született Szombathelyen.

– Körmenden laktunk, apám csak szülni vitte anyámat a szombathelyi klinikára.

Ahogy ez történni szokott, napjainkban mindkét város magáénak „követeli” az Európában és a Távol-Keleten jól ismert művészt. Ezért nem csoda, hogy Körmend lakossága örömmel nyugtázta, amikor 2004-ben Ildikó nyerte el az új holocaust-emlékműre kiírt pályázatot.
A három méter magas, feketegránit talpazaton álló, szimbolikus kapuformát megjelenítő emlékmű porcelán burkolatán tintakék dokumentumképek és Radnóti-idézetek jelenítik meg a városban lezajlott szégyenletes eseményeket.

– Nagyon szeretem ezt az alkotásomat. Életem főművének tartom – vallja a művész. Az antik íróasztal lábainál méretes porcelántál fekszik a padlón, öblében beleégetett fénykép, két szépasszonyról és három gyerekről. – Baloldalt az anyám velem és a nővéremmel, a másik hölgy a barátnője a kisfiával. Egy nappal anyu halála előtt. Két és fél éves voltam.

Amikor észreveszi döbbent tekintetem, folytatja a történetet.

– Édesanyám a hadiállapot ellenére is ápolta a meleg családi otthon látszatát. Megtartotta a karácsonyokat, a születésnapokat, a mindennapi békebeli szokásokat. A képen is valamit ünnepelnek. Másnap bombázó repülők jelentek meg a város fölött, és a közeli laktanyára szórták terhüket. Az egyik légibomba a házunk előtt, az utcán robbant, s a betört ablakon keresztül egy repesz szíven találta anyámat. Harmincéves volt. A jobb karjában éppen engem szorongatott. Az arcomon néhány apró heg még ma is látható…

A fénykép több, változó méretű kerámiatáblán is jelen van a nappaliban. A művész egyik legjobban ismert kifejezésformájára, a fotókerámia műfajára terelődik a szó. Emberi léptékkel mérve itt már felmerül az örökkévalóság gondolata is.

– A sírköveken látható arcképek adták az ötletet. Köztudott, ezek a képek két-három dekád után elhalványulnak, majd teljesen eltűnnek. Olyan eljárást kerestem, ami maradandóbbá teszi azokat, és nem fog ki rajtuk az idő. Ha utódaink több ezer év múltán feltárják lakóházaink romjait a föld alól, ezek a kerámialapok akkor is hiánytalanul megőrzik képmásainkat.

A rajzolás szenvedélye vezette a fotókerámia felé.

– Tíz kemény évembe került a technika kidolgozása. Nagy volt a boldogságom, amikor felismertem, csak én tudok fényképeket előhívni kerámialapon abban a színben, amelyben akarom.

A fotókerámia-sorozatot a családdal kezdte – nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák arcképei borítják a falakat. A bájuk abban rejlik, hogy modern, fotógrafikai és szitanyomásos eljárással dolgoznak fel amatőr felvételeket – kilúgozott, dagerrotipszerű pasztellszínekben.
A művész az általa fémjelzett módszerrel hamarosan kilépett a családi körből, és megalkotta legmegrendítőbb sorozatát, az 1956-os fotóporcelán-szériát. A sorozatmű szinonimája, Jean-Pierre Pedrazzini francia fotóriporter világhírű felvétele a szétlőtt budapesti utcáról, a harcok szünetében összeölelkezve bandukoló felkelőpárról, a fiú hátán géppisztoly, a háttérben egy elfoglalt orosz tank, magyar lobogóval.

– Az egyes számú kerámialap nemcsak a budapesti felkelőknek állít emléket, hanem „Pédra” Pedrazzininek is, a Paris Match sztárfotográfusának is, akit 29 éves korában, a Köztársaság téren értek halálos lövések – meséli Ildikó. – „Pédra” képei mellett feldolgoztam mindazokat a felvételeket is, melyek a médiában váltak ismertté. De szenvedélyesen kutatok amatőr képek után is, sokszor megdöbbentő eredménnyel. A sorozat messze nincs befejezve, folyamatosan dolgozom rajta. Arról álmodozom, hogy valamikor állandó kiállítás keretében mindenki számára látogathatók lesznek.

Akik érettebb fejjel átélték ötvenhatot, időutazás élményében részesülnek a képek láttán.
A sorozat teljes anyagát Ildikó férje, Taubert István kelti életre egy archívumba illő komputer képernyőjén. Szó nélkül figyeljük a felbukkanó szellemképeket, az akkori fiatalok átszellemült arcát, a körút leszakadt házait, a kiégett tankok körül virágszirom mintájára fekvő holtakat – oroszokat és magyarokat egyaránt, a lehullott, monumentális vörös csillagok roncsait, a mosonmagyaróvári vérengzés ártatlan áldozatait, a bicskával kivágott nemzeti lobogót lengető tömeg figuráit az Országház téren, pillanatokkal a sortűz előtt..

Földanya

Polgár Ildikó 1965-ben szerzett diplomát a Magyar Iparművészeti Főiskolán, egy év múltán már a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tanára volt. Megpróbált beállni a sorba, s az akkori rendszer által diktált stílusban és mennyiségben kerámiát „gyártani” a boltoknak, galériáknak, hivatalos tárlatoknak. Csakhamar rájött, az iparművészeti „bérmunkát” nem az ő ambícióinak találták ki. Úgy érezte, belefullad a sok egyforma, jellegtelen használati tárgyba.

– Ha nem akarsz egy hisztis, idegbeteg művésznőt a ház körül, segíts a talpamra állnom – fordult a férjéhez. És István, a többdiplomás, technikai beállítottságú egyéniség azonnal felesége mellé állt. Sőt, nemegyszer, párja tudta nélkül, a nevében pályázatot nyújtott be a kiírást megrendelő művészeti fórumoknak…

Végül 1970-ben Ildikó megnyitotta saját műhelyét, és egy nagyot lélegzett. Szabad volt! Csupán alkalmi meghívásoknak tett eleget. Így volt egy féléven át vendégdocens a német Höhr-Grenzhauseni Kerámia Főiskolán, és időnként meghívott tanár az Iparművészeti Főiskola posztgraduális képzésén.
Élete nagy fordulata 1976-ban következett be. Meghívást kapott a siklósi keramikus szimpóziumra.

– Ez esetben is a férjem pályázott a nevemben, a tudtom nélkül. Óriási meglepetés volt számomra, amikor megkaptam a hat hétre szóló behívót. A siklósi kolostort gyönyörűen helyrehozták belülről is, és Csenkey Éva művészettörténész vezetésével szabad művészteleppé alakult, nyüzsgő honi és külföldi keramikusokkal. Azt csináltunk, amit akartunk, senki sem zsűrizett bennünket. Hozzá lehetett jutni professzionális anyagokhoz, szerszámokhoz. Nagy lendülettel vetettem magam a munkába, de kiderült, a hat hét nem elég ahhoz, hogy megszáradjanak agyagba mintázott tárgyaim. Kiharcoltam két hónap hosszabbítást. Egyedül éltem a kolostorban, a falu kocsmájában étkeztem. A hétvégeken hazautaztam, hiszen már megvolt mindkét kisfiam.

Polgár Ildikó ekkor alkotta mindmáig egyik legismertebb művét, a Szülő nőt. A kompozíció rozsdás-vörös női torzója maga a Földanya, akinek feltűrt szoknyája alól éppen kibukkan a hófehér, porcelán újszülött, a maga teljes ártatlanságában.

– Amikor a nő szül, megérti, az életadás éppen olyan teremtés, mint amire csak a föld képes. Amikor az ember érzi a bőrén azokat a kis lábakat, az valójában első józan pillanata a szülés folyamán. Tapasztalat, melyet nem lehet leírni. A gyenge nő ekkor válik erőssé.

Idolok

Siklós egy merőben új formával is gazdagította Ildikó alkotói repertoárját. Mialatt a kolostorban az agyag száradására várt, formákat égetett ki, melyeken csak két enyhe kebel-dudor jelezte, hogy női alakok jelképes formáiról van szó. A vaskereskedésben süteménymintázó kanálkéseket vásárolt, azokkal véste rájuk színes, takaró jellegű ruházatukat. Ekképpen jöttek világra a később művészeti kritikusok által is megcsodált idolok, mely formák azóta szervesen összeforrtak alkotójuk nevével.
Az idol-sorozat színes, porcelán-agyag intarziás szobrai mintha egyenesen valamelyik görög szigeti ásatásból kerültek volna elő. Fej és kéz nélküli torzók, fennkölt, királynő tartású, nyúlánk női testek pasztellmintás tógába, vagy éppen merész fantáziaruhába öltöztetve. A „merészség” éppen úgy jelenthet kebleket feltáró dekoltázst, mint fehér keretes ablakot, amelyre egy másik, csakis a megteremtőjük gondolataiban létező világra nyílik kilátás. S ami a különlegességüket adja, az agyag nem festett, hanem anyagában színezett, a föld, az anyaföld rozsdás-vöröses árnyalataiban. De megszületett az ellenpár, a csontfehér idol-testek sorozata is, modern, keresztcsíkos drapériába burkolva – vagy a nélkül…

„Apám tárgyai”

– Amikor édesapám meghalt, az asztalán talált tárgyakat mintáztam agyagba. Pontosan ugyanolyan állapotban, ahogy voltak. Viseltes kalapja, beérett bőrkesztyűje, az összegyűrött cigarettás dobozok, a gyufa, az elszívott csikkek, egy nekünk küldött képeslap, a Dunántúli Napló újság összetekert példánya, egy kólás üveg.

Ezzel létrejött a kerámia csendélet-összeállítások szürrealista világa. Ami meglepő – minden tagja „mobil”. Az összetartozó darabok soha nem voltak kétszer egyformán kiállítva, lefényképezve. A helyszín, az atmoszféra, a pillanatnyi ihlet határozza meg, a csoport miképpen áll össze az adott alkalomra.
A csendéletcsoportokban, porcelánba fagyva, megjelenik minden, ami fontos egy asszony, feleség és anya életében, legyen az ét- vagy teakészlet, háztartási eszköz, gyümölcs, zöldség, édesség, feltört tojás vagy néhány szelet kenyér. De Polgár Ildikó nem azért gyúrta ki ezeket a formákat, hogy kedvet csináljon használatukhoz. Ezek a tárgyak, pasztell földszíneikben rendkívül magányosak. Eltávolodnak az embertől, a saját életüket élik. Már csak úgy utalnak az emberi kapcsolatra, mint Pompei hamuja alól kiásott eszközök, ételek, személyes apróságok.

*
Odakint a kertben leszáll az alkonyat. Pillanatnyi csend után Ildikóhoz fordulok.

– Úgy érzi, megérkezett?

– Nekem ez természetesen jön, a rajzolás, a formázás, a kísérletezés. Olyan könnyedén, annyira erőfeszítés nélkül jutottam el idáig, hogy egyáltalán nem érzek fáradtságot. Olyannyira, hogy naponta születnek új ötleteim. A megállapodottságról meg ne is beszéljünk… Még oly sok mindent szeretnék csinálni!

Úgy legyen.

Somogyvári D. György