„Nem elég jót művelni – jól is kell azt csinálni”

Hol találkozhatnánk máshol, ha nem a „Házban”, ahol kerek két évtizedet töltött, s ebből tizenhetet igazgatónőként. Beszélgetőpartnerem otthonos mozdulatokkal tol össze néhány kávéházi asztalkát, az egyiken már stílszerűen a csészékben gőzölög a frissen főzött feketekávé. Amikor leülünk, elkapok egy nosztalgikus pillantást a szemeiben, amivel végigmustrálja a szoba berendezését.

Nehéz az elszakadás?

– Gondolatban és énem egy részével már a jövőben kutakodok, de a lelkem és fizikai valóságom másik fele még itt van. Elmondtam a kollégáimnak – a „lányoknak” –, habár a döntéshozás folyamatában már nem kívánok részt venni, önkéntes alapon szívesen vállalok feladatokat, ha úgy gondolják, hasznosítani tudom az évek folyamán szerzett tapasztalataimat. Nagy örömömre újfajta harmónia épül ki közöttünk. Vagyis nincs minden szál elvágva a Virányosi Közösségi Ház testülete és köztem.

Mosolygós, nyílt természete – s olykor talán túlzott szerénysége – első pillanatra nem sejtteti a céltudatos, következetes, folyvást előre ösztökélő gondolkodásmódot, ami megbúvik mögötte. Az eddigi életpályát is csak az tudja értékelni igazán, aki tisztában van azzal, mifajta batyuval érkezett és talált végleges otthonra a Hegyvidéken 1978-ban Eördögh Judit.

– Nehéz, zivataros években voltam kisgyerek. A szüleim a háború után gyakorlatilag földönfutókká, nincstelenné váltak. Apám hivatásos katonatiszt volt, a második világháborúban a Magyar Honvédségnél szolgált, ezért a ’48-ban történtek után hamarosan káderlapjára került a „horthysta” jelző. Ez rengeteg kellemetlenséget okozott számomra is a továbbtanulás, a munkahelykeresés során a későbbi években.

A családfa felmenőága nyújtotta nyaranként a gyermekkori boldogságot a Budapesten született kislánynak. Édesanyja neves görög katolikus lelkészcsalád sarja volt, anyai nagyapja a kállósemjéni egyházközségben volt lelkész és püspöki tanácsos.

– Gyerekkorom legkedvesebb emléke fűződik a nagypapa parókiájához, ahol a nyarakat töltöttük. Oázis volt számunkra, abból táplálkozom mostanáig. Ott tanultuk meg, mennyire fontos a szeretet, a családi összetartás, az egymásra figyelés. Számomra ez a hely termékeny kertje volt mindannak, ami szép és fontos az életben. Katolikus, keresztényi lelkületet hozhattam magammal vissza a városba.

A kis Judit zenei általános iskolába járt, majd a szülei közgazdasági technikumba íratták.

– Apám azt mondta, „ezzel a névvel soha nem fognak felvenni egyetemre, tehát jobb, ha az érettségi mellé képesítést kapsz”. Igaza volt. Többször jelentkeztem a jogi karra, mindig jó pontszámokat értem el, de ilyen-olyan indokkal következetesen elutasítottak.

Csupán egy évig bírta a Royal Szálloda számlázási csoportjában. Amint megtudta, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár képesítés nélküli könyvtáros gyakornokokat keres, jelentkezett, s felvették a Karinthy Frigyes úti gyermekkönyvtárba.

Innen egyenes út vezetett a Debreceni Tanítóképző Főiskola könyvtár–népművelési szakára. Megtörtént a csoda, nappalis lett, így sikerült néhány gondtalan diákévet biztosítania magának.

– Érdekes, izgalmas esztendők voltak. Kállósemjén közelsége miatt választottam Debrecent, de szerettem a várost is. Már jegyben jártam leendő férjemmel, aki tengerész géptiszt volt, ezért kikötőlátogatásokra külföldre is utazhattam.

Kispesten, a művelődési házban lett közönségszervező, mivel úgy érezte, ez sokkal izgalmasabb kihívás, mint a könyvtárosi munkakör. Férjével 1973-ban házasodtak össze, öt évvel később a György Aladár utcában telepedtek le, immáron két kislánnyal kibővült családként.

– Szeretem a Hegyvidéket. Úgy érzem, gyökeret vertem itt. Nem csupán a három évtizedes szakmai hovatartozás döntött. A lányaim is itt nőttek fel, itt jártak óvodába, általános iskolába, első áldozók is itt voltak.

Eördögh Judit a gyes két éve alatt sem maradt tétlen. Elvégezte az Egri Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom szakát.

– A Virányos úti általános iskolában tanítottam 1980-tól. Szerettem volna kideríteni magamról, tudok-e tanítani. A tanári hivatás érdekes, teli van kihívásokkal. Sikerélmény volt. Sőt úgy érezte, annál sokkal jobban kötődik végzős diákjaihoz, mintsem újra tudná kezdeni, hasonló lelkesedéssel. Új „harcmezőre” vágyott. A levegőben már lehetett érezni a rendszerváltás szelét, amikor megvált az iskolától. Hátrányos helyzetben lévő, veszélyeztetett gyerekek táboroztatása kapcsán ismerkedett meg az 1989 szeptemberében átadott Virányosi Közösségi Ház újonnan kinevezett igazgatójával, Palkovics Klárával.

– Klára, aki emellett a Jókai Klub és az Úttörőház igazgatói posztját is ellátta, úgy érezte, rám bízhatja a közösségi ház szakmai vezetését. Ezért a mai napig hálás vagyok neki.

Eredetileg az MSZMP tulajdonában volt az épület, de a fordulat éve miatt pártház helyett művelődési központot alakítottak ki belőle. Az újonnan kinevezett szakmai vezetőnek minden diplomáciai képességére szükség volt, hogy elsimítsa a konfliktust.

– Nagy energiával kezdtünk a profil kialakításába, az arculat meghatározásába. Kérdőíveket osztottunk, személyesen jártam otthonról otthonra, hogy megtudjuk, az emberek mit szeretnének látni a házban. Megkerestem Kozma atyát, a politikai pártok képviselőit, kihasználtam a Virányos Általános Iskolában szerzett ismeretségeimet is. Az volt a jelmondatunk, hogy „nem elég jót művelni – jól is kell azt csinálni”. A legjobb szakembereket kerestük meg, Kokas Klára és a Pikler Intézet módszereit alkalmaztuk a gyermekfoglalkoztatásokon.

Eördögh Judit feladatköre rendkívül összetetté vált és egyre bővült. Csakhamar a ház vezető művelődésszervezője lett, miközben diplomát szerzett kulturális managementből is. 1993-ban igazgatóvá nevezték ki, 2001–2003 között a MOM Művelődési Központ megbízott vezetője is volt, majd egy évvel később rábízták a Jókai Klubot is. Most már elárulhatja, a legnagyobb fordulatot számára a Csillagszemű néptáncegyüttes megalakulása és jelenléte hozta. Ők a kedvencei. A külső helyszínen tartott programokban az adventi-karácsonyi vásár, a néptánctalálkozók és az Erzsébet-kilátós programok vezetik a listát..

– Elmondhatok valamit? – kérdezi.

Természetesen!

– Kiegyensúlyozott, boldog ember vagyok, soha senki sem próbált e harminc év alatt kijátszani vagy megfúrni a pozícióimban. Sok jó emberrel kerültem kapcsolatba, ami boldoggá tett. Másodsorban sok kulturált, igényes, nagy műveltségű ember fordult meg ebben a közösségi házban, akikkel öröm volt dolgozni. Azoknak szervezhettem programokat, akikhez ezer szállal kötődtem, itt tanítottam, itt éltük egymás közelében az életünket, és úgy érzem, szeretem őket, mintha a szélesebb családom tagjai lennének. Harmadik oka a boldogságomnak az, hogy a hivatásomnak élhettem, azt a munkát végezhettem, amelyet szerettem. Szível, lélekkel tudtam végezni a dolgom. Negyedszer, hálás vagyok a sorsnak, amiért jól tudtam együttműködni az önkormányzattal. Személyesen csak kevés embertől tudtam elbúcsúzni, így most elköszönnék azoktól is, akikhez nem jutottam el. Sok száz emberről van szó, ez a riport az újságjukban talán eljut hozzájuk.

Somogyvári D. György