Sporttörténelmet írt a hegyvidéki röplabdaedző

– Véletlenül! A röplabdával kapcsolatos sikereimet – legalábbis eleinte – többnyire a véletlennek köszönhettem. Középiskolás koromban versenyszerűen atletizáltam, a legjobb eredményeket gátfutásban értem el, de foglalkoztam gerelyhajítással és kosárlabdával is. Érettségi után a Budapesti Rendőr Egyesületben dolgoztam edzőként. Akkoriban kezdték el állami szinten felépíteni a röplabdasportot, hozzánk is eljöttek játékost toborozni. Engem választott a hála Istennek a mai napig jó egészségnek örvendő dr. Prohászka László, így kezdődött el a röplabdás karrierem.

Ami, úgy tűnt, nem lesz hosszú életű…

– Az első versenyem olyan jól sikerült, hogy a feletteseim szó szerint parancsba adták a folytatást. Még abban az esztendőben válogatott lettem, azonban egy albániai mérkőzésre nem utaztam el, inkább az esküvőmet választottam. Nem volt szerencsém, a férjemet internálták, majd engem is kirúgtak a rendőrségről. Németh Imre egykori atlétaedzőm, londoni olimpikon, olimpiai bajnok fogadott be a Ganz Villany Gyárba. Egy kikötése volt: szálljak be a vállalat röplabdacsapatába.

Mikor érezte úgy, hogy véglegesen elkötelezte magát a sportág mellett?

– Amikor 1956-ban a nagyválogatottság lemondása után jelentkeztem a TF-re, biztos voltam benne, hogy egész életemben a röplabdával akarok foglalkozni. 1961-ben végeztem, közben már elkezdtem nevelni az utánpótlást, sőt az ifjúsági válogatott irányítását is rám bízták. A tanulást sem hagytam abba, beiratkoztam az ELTE-re, 1984-ben pedig a testnevelés-tudományok doktora lettem.

Hogyan került a nagyválogatott élére?

– Miután egyetlen férfi sem vállalta, 1969-ben felkértek a válogatott irányítására. Én voltam az első női vezetőedző a válogatott mellett, addig férfiuralom volt. Tetszett a munka, jártam az országot, összegyűjtöttem a tehetségeket – erre korábban senki sem vette a fáradtságot. Rengeteget gyakoroltam velük, aminek meglett az eredménye: másodikak lettünk az Európa-bajnokságon. Ez akkor belépőjegyet jelentett a müncheni olimpiára, ahol az ötödik helyen zártunk. Büszke vagyok arra, hogy én voltam az első női edző, aki kijuttatta csapatát az olimpiára, ráadásul ezt zsinórban háromszor sikerült megismételni. Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy bekerülhettem a sportág halhatatlanjai közé.

Válogatott edzőként milyen eredményeket ért el? Mire a legbüszkébb?

– Egyértelműen az olimpiai részvételekre! A müncheni ötödik hely után 1976-ban Montrealban, majd négy évvel később Moszkvában is negyedikek lettünk – azóta sem sikerült kijutni a magyar női válogatottnak az ötkarikás játékokra.

Hiába a sikerek, mégis távoznia kellett a válogatottól, igaz, később visszahívták. Újra kivitte a válogatottat az olimpiára, de úgy tűnt, valami megtört. Mi volt ennek az oka?

– Valóban, volt egy kétéves „üzemszünet”. Montreal után ugyanis elküldtek, aztán két évvel később visszahívtak. Kijutottunk a következő olimpiára is, de a csapat már nem volt a régi, a mellőzésem idején megszűnt a tehetségkutatás, így aztán nem tudtuk biztosítani a folytonosságot. Két évvel később leköszöntem, utána dolgoztam a KSI-ben, a BVSC-ben, aztán a Városmajorban, a BSE-nél.

Innen már egyenes út vezetett a saját sportegyesület megalakításáig. Hogyan kerültek a Tamási Áron iskolába?

– A BSE-ben az utánpótlással foglalkoztam, de nem tudtam befejezni azt, amit elkezdtem. Tanítványaimmal és családtagjaimmal közösen 2005-ben megalakítottam a Budai Röplabda Diáksport Egyesületet, a TF pedig befogadott. Bár sikeresek voltunk a gyerekekkel, mégis mennünk kellett. Szeptember óta a Tamási Áron iskolában tartjuk az edzéseket, Hajnal Gabriella igazgatónak köszönhetően, úgy érzem, otthonra leltünk. Külön öröm, hogy nem kellett elhagyni a kerületet, hiszen én is harminc éve hegyvidéki lakos vagyok. Van egy teljes juniorcsapatunk, rajtuk kívül az unokámmal, aki szintén röplabdaedző, szeretnénk gyermek- és mini csoportokat is indítani. Utóbbit elsősorban a környéken élő gyerekekre építenénk. Azt vallom, hogy a technikát nyolc-kilenc évesen kell megtanulni, utána jöhet a specializáció és a kombinációs játék elsajátítása.

Nemrég érkezett haza az Egyesült Államokból, ahol beválasztották a sportág halhatatlanjai közé. Hogyan zajlott az ünnepség a röplabda őshazájában?

– A díjazottak tiszteletére látványos beiktatási és ünnepségsorozatot szerveztek, amire többek között az amerikai és a nemzetközi röplabdaszövetség elnöke is meghívást kapott. A Hall of Fame tagságot igazoló pecsétgyűrűt Holyoke város polgármestere és rendőrfőnöke jelenlétében vehettem át. A beiktatási ünnepséget követő napokban bemutató edzést tartottam Atlantában, illetve megtekintettem az egyetemi bajnokság aktuális mérkőzéseit.

Nem titok, hogy elmúlt nyolcvanesztendős. Meddig lehet folytatni az edzőséget?

– Amíg tudok mozogni, lejárok a tornaterembe. Annyira hozzám nőtt a sport, hogy azt hiszem, nem tudnék élni nélküle. Még ma is én mutatom be a mozdulatokat, szinte minden gyakorlatot meg tudok csinálni, kivéve az ugrást. Arra már én sem vállalkozom.

(Ám.)