’56-os harcok Budán
1956 őszén a fővárosban több helyen fellángoltak a harcok a forradalmat eltaposni akaró szovjet csapatokkal szemben, amelyekről október 31-én futótűzként terjedt a hír: kivonják őket Magyarországról. Azt azonban a forradalmat ünneplő tömegek nem tudhatták, hogy mindez csak elterelés volt a szovjet vezetés részéről.
A Szovjetunió főtitkára, Hruscsov eleinte a politikai megoldást szorgalmazta a „magyar kérdéssel” kapcsolatban, azonban amikor a Nagy Imre-kormány bejelentette, hogy ki akar lépni a Varsói Szerződésből, már a katonai beavatkozás mellett foglalt állást. A zöld utat végül az adta meg a szovjet tankoknak, hogy a nyugati államok egyértelművé tették, nem avatkoznak bele Magyarország ügyeibe. Kádár János november 1-jén már Moszkvában tárgyalt, elárulva a kormányt, amelynek államminisztere volt.
Mindeközben a Budapestről kivont szovjet csapatok körülkerítették a várost, lezárták a repülőtereket. Másnap, november 2-án még több idegen egység lépte át a magyar határt. Egy nap alatt öt hadosztályról tizenötre nőtt a hazánkban állomásozó szovjet csapatok létszáma.
Az attak november 4-én indult meg, három irányból nyomultak be a városba. Buda szempontjából ezek közül a legmeghatározóbb a Budaörs felől érkező támadás volt. Először a Budaörsi úton álló Petőfi-laktanyát rohanták meg, majd haladtak előre a BAH-csomóponthoz, onnan pedig még tovább. Az Alkotás utcán a Déli pályaudvar és a Moszkva tér felé dübörögtek a tankok, és ezeken a helyeken jelentősebb harcok kezdődtek.
Az Alkotás utcára a pályaudvarról toltak ki vagonokat, hogy megnehezítsék a megszállók előrenyomulását. A házakból lőtték és Molotov-koktélokkal dobálták a szovjet katonákat. Egy teherautót meg is semmisítettek a forradalmárok, a több halottat követelő Nagyenyed utcai harcokat követően azonban hamar vissza kellett vonulniuk a Széna térre. Hiába volt a nemzetőrök központja a Maros utcában (a rendőrkapitányság mai épületében), a Széna téren lévő metróépítkezés sokkal jobban védhető volt, így oda hátráltak vissza. A Hegyvidékhez közel ott, illetve a Móricz Zsigmond körtéren alakult ki jelentősebb fegyveres ellenállás.
A körtér fontos csomópontnak számított az ostromló csapatok szempontjából, mert a Budaörs felől érkező csapatok errefelé akartak eljutni a Duna hídjaihoz. Ott október 24. és 26. között, valamint november 4-én és 5-én alakultak ki jelentősebb harcok. A forradalmárok lőszerraktárként a tér közepén álló „gombát” használták. Vezetőjük Oláh Jenő és Kiss Amádé volt, központjuknak a 10-es számú házat rendezték be. Csatlakozott hozzájuk a pápai rohamlöveg-zászlóalj egyik egysége is, és közösen három tankot kilőttek, a többit visszavonulásra késztették. Pár napig hősiesen kitartottak, azonban november 7-én a Kelenföld felől érkező vasút töltéseiről támadó szovjetek bekerítették őket. Oláh és Kiss emigrált, míg a többi résztvevőt nemigen érte retorzió, mert nem tudták azonosítani őket.
Sokkal rosszabbul jártak azok az emberek, akik a XII. kerület másik oldalán, a Széna téren, a Corvin köz után a legnagyobb fővárosi ellenállási pontnál harcoltak. Vezetőjüket, Szabó Istvánt a legtöbben csak Szabó bácsiként ismertek, helyettesei a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál és Bán Róbert voltak. Ők az októberi események során mindvégig kerülték a vérontást, a Széna téri munkásszállót és a Maros utcai laktanyát is áldozatok nélkül foglalták el. Itt nem folytak olyan súlyos harcok, mint a pesti oldalon, de november 4-én 1400 Széna téri felkelő próbálta meg feltartóztatni az inváziót. Utána sokan közülük külföldre menekültek, a vezetőket azonban elfogták és kivégezték.
A harcok mellett sajnos a forradalom megtorlása is érintette a Hegyvidéket. Két helyi polgárt ítéltek halálra: Pópa-Papp József Nagyenyed utcai és Kokics István Csörsz utcai lakost kivégezték.
B. A.