Háromszáz éves a Szent János Kórház (2.)

Buda lakosságának XIX. század végi rohamos növekedése miatt a városvezetés nem halogathatta a Szent János Kórház bővítését. Mivel a Széna téren már nem volt hová terjeszkedni, így egy teljesen új kórház építését határozták el a település akkori szélén, a Városmajor utca végén. A zsúfoltságot jól példázza az a korabeli beszámoló, amely megemlíti, hogy a szülészeti osztályon a várandós anyák csak a földön kaptak helyet.
A fővárosi közgyűlés 1887-ben határozott az új kórház építéséről, majd 1889-ben döntött a helyszínről is. Akkoriban a Diós árok menti telek a vámház és a Vízivárosi temető szomszédságában feküdt. Az építkezést 1895-ben kezdték meg Barcza Elek tervei alapján. A tervező személye egyébként sokáig vitatott volt, egyesek Hauser Józsefnek tulajdonították az épületeket, az 1940-es felmérésekben pedig Hauszmann Alajost nevezték meg. Azonban Rosch Gábor helytörténeti kutatásai igazolják, hogy Barcza Elek a „helyes megoldás”.
A kivitelezésre Könyöki Károly mérnök kapott megbízást, a több mint 16 ezer négyszögölnyi telken tizenhárom külön álló épületet emeltek. Az új kórházat 1898. augusztus 2-án avatták fel. A kétszáz meghívott között természetesen ott volt Barcza Elek és első igazgató, dr. Ludwik Endre is.

Wodiáner forintjai

A kórház területe a Sváb-hegy lejtőjén fekszik, így jelentős a szintkülönbség az alsó részen található főbejárat és a legfelső épületek között. Három egymástól elkülönülő platót alakítottak ki, ezeket folyamatosan építették be. A megnyitáskor még csak az alsó rész épületei álltak.
A Vasárnapi Újság híradása szerint a kapu fölött Szent János szobra, Köllő Miklós szobrász alkotása állt. Az épület magasföldszintjén gyógyszertár működött, és itt kapott helyet az igazgató irodája, a tanácsterem, valamint az orvosok pihenését szolgáló olvasó- és biliárdszoba is. Az emeleti szinten az igazgató, a gondnok és az ellenőr lakását alakították ki.
A központi épület után következett a sebészeti pavilon ezer négyzetmétere. Ennek földszintjén, valamint az emeleten is férfi és női kórtermek váltják egymást, itt található a modern eszközökkel felszerelt műtő is. A sebészet mellett pavilont kapott a belgyógyászat, a szemészet, a szülészet és nőgyógyászat, a gyermekgyógyászat és a fertőző betegek épülete. Különállóan helyezkedett el az apácák lakása, a kápolna, a konyhaépület, a gépház, a gazdasági épület és a hullaház is.
Valamennyi kórteremben tömör vasból készült, fehérre mázolt ágyak álltak. Minden ágyhoz lószőr matrac, két párna, egy téli és egy nyári takaró tartozott. Minden kórteremben egy vagy több ruhásszekrény állt, amelynek egyik végét íróasztalnak, a másikat mosdónak rendezték be. A helyiségeket gőzfűtéssel és villanyvilágítással látták el, a szellőztetésről gépekkel gondoskodtak. Azonban nemcsak az épületbelsők elégítettek ki minden igényt, hanem az épületek közötti kertek, zöldterületek is. Virágos részek, padok várták a levegőzni vágyókat, és a sétányok mellett kellő számú fa ültetésével gondoskodtak árnyékos helyekről. Az Új Szent János Kórház átadásával a Széna téri intézményben megszüntették a betegfelvételt, az orvosi gárda is átköltözött az új épületekbe. A régi kórházban egy gégészeti osztály működött, valamint fertőző női betegeket helyezték el.
A kórházat a Szent Vince apácarend kezelésébe adták, de fejlődését adakozók is elősegítették. Ezek egyike volt Wodiáner Albert báró, újpesti bőrgyáros, aki kétszázezer ezüst forintot adományozott a fővárosi köztisztviselők és szegény sorsú lábadozó betegek üdülőkórházi ellátására. Öt évvel a megnyitás után, 1903-ban épült fel a Wodiáner-pavilon, amely előtt ma is látható az 1912-ben állított, nőalakot ábrázoló Wodiáner-emlékszobor. A pavilon 1932 óta belbetegosztályként működik. A fejlesztéseknek köszönhetően az ellátottak száma folyamatos nőtt, a kezdeti 420 ágyas kapacitás negyven év alatt 1200 ágyra bővült.

Háborúk és emlékek

A kórház építésének második szakasza a XX. század elején indult meg a következő, hat méterrel magasabb teraszon. A szintkülönbséget egy – korabeli megnevezés szerint – szintemelő épület segítségével hidalták át, amelyben lépcsők és felvonó is működtek. Ez, valamint az 1911 és 1913 között tervezett ideg- és elmeosztály, a gyermeksebészet, a főzőkonyha és a mosoda mind Korb Flóris építész nevéhez kapcsolódik. A legfelső, harmadik szint is az ő keze nyomát őrzi, az itt található három épület 1922 és 1923 között készült el. Ezek alapozási munkálataiban első világháborús orosz és francia hadifoglyok is részt vettek.
A kor emlékei több helyen is ránk köszönnek a kórház területén. A legrégebbi épületek tégláin még ma is olvashatunk olyan karcolásokat, amelyeket az évtizedekkel korábban ott gyógyulók hagytak maguk után. Ugyancsak a régi időket idézi a tüdőgyógyászati épület homlokzatán látható kis kovácsoltvas harangtartó, amelynek segítségével egykor ebédelni hívták a sétáló tüdőbetegeket.
A második világháborús német megszállást követően a kórház katonai igazgatás alá került. A szovjet csapatok 1944. december 25-én értek ide, és aknavetőkkel lőtték az itt állomásozó németeket a Kis-Sváb-hegyről. A kórház területén folyó harcokban hatszázan estek el, őket tömegsírba temették. A dolgozók folyamatosan azon fáradoztak, hogy a betegek, sebesültek ellátását biztosítsák.
A háború után, 1950-ben a kommunista vezetés megszüntette a karitatív rendeket, így a Szent Vince apácarendet is, ami komoly ápolónőhiányt eredményezett. Ezekre az évtizedekre jellemző volt az is, hogy több átalakítást, átépítést végeztek a kórház területén, melyek során nem vették figyelembe a századfordulós épületek épségét, formai egységét. Új pavilonok is létesültek, köztük az 1988-ban átadott fül-, orr-, gégeosztály, amely megfelel a kor elvárásainak, mégis idegenül hat a régi épületek között.

Polcok a freskókon

Érdekes fejezet a kápolna históriája. Már a kórház megnyitásakor létesítettek egy kápolnát a kórház területén, amely 1923-ban önálló plébánia jogot szerzett. 1926-ra azonban szűkösnek bizonyult, így bővíteni kellett; az építkezés Gataringer Oszkár tervei alapján készült el. A templombelsőt Árpád-házi szentjeink freskóival díszítették.
A szépen festett kápolnát a politikai hatalom az apácarend feloszlatásával egy időben pusztulásra ítélte. 1950-ben a Gyógyáru Értékesítő Vállalat bepolcozta a freskókkal díszített falakat, és raktárként használta a helyiséget, amelynek az állapota folyamatosan romlott. A sebészeti pavilon építésekor a szentélyt egyszerűen elbontották – ma téglafal jelzi egykori bejáratát. 1988-ban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elérte, hogy az egyház visszakaphassa a kápolnát, és 1994-ben újra is szentelték. Azóta folyamatosan tartanak benne miséket.
A kórház az ’56-os forradalom idején is kivette részét a betegek, sérültek ellátásából. Saját mentőszolgálatot szervezett, és ide kerültek a Széna téri harcok sebesültjei.
A Szent János Kórház a mai napig az egyik olyan kivételes intézménynek számít, ahol az orvostudomány valamennyi ága képviselteti magát, kivéve a szívsebészetet. Ez sincs azonban messze: a Városmajor utca 68. alatt működik az Ér- és Szívsebészeti Klinika. A János kórház területén sétálva a pavilonok közötti utakat, parkokat mind egy-egy olyan személyről (többségében orvosról) nevezték el, aki sokat tett a háromszáz esztendős intézményért. (Vége)

Balázs Attila

(Írásunk első részét augusztus 24-i lapszámunkban olvashatják.)