Óceánon átívelő művészeti elismerés

Anélkül, hogy tudatosult volna bennünk, a nyolcvanas évek kezdetétől a század végéig számtalanszor szem- és fültanúi voltunk a magyar származású tervezőgrafikus, Tibor Kalman munkásságának, a szakmában forradalminak, sőt rebellisnek számító tevékenységének. A hagyományos és digitális grafika általa alkalmazott merész egyvelege szinte pillanatok alatt megváltoztatta a reklámpiac jellegét.
Neve olyannyira fogalommá vált az Egyesült Államokban, hogy nem csupán „dizájnerkörökben”, de a közéletben és a médiában is a keresztnevén szólították, vagy utaltak rá. Ő volt a Tibor. Könyvek címlapján, plakátokon nagybetűkkel: TIBOR.
Az a mondás járta azokban az években, hogy két név változtatta meg a jövő grafikustervezését: Mac és Tibor. Mac, vagyis az Apple Macinthos adta a módszert, ahogyan dolgozunk, Tibor a módot, ahogyan gondolkodunk. Az előzőből eszköz lett, az utóbbi a tudatunkat hangolta át.
Tibor Kalman keze és szelleme nyomát őrzik a Forma-1-es autók és pilótáik öltözetének színhangulata, a divatházak színvilága, a dizájnmagazinok meghökkentő címlapjai, vitát kavaró plakátok és könyvillusztrációk, rockbandák albumtervei, az AIDS veszélyeire figyelmeztető és a faji megkülönböztetés elleni felháborodásában született provokatív művei. „Azért vagyok, hogy művészetet injekciózzak a kereskedelembe – írja önéletrajzában, a Perverz Optimistában. – Azért vagyok, hogy felhívjam a grafikusok figyelmét a veszélyes és megjósolhatatlan következményekkel járó reklámokra. Nincs időm és türelmem a földhözragadt, se íze, se szaga gondolkodásra, lehet az megrendelő, kolléga vagy valaki a saját cégemtől…”
Főnökként csak a tökéletes volt számára megfelelő. Ezért sok olyan embert haragított meg élete folyamán, aki közel állt hozzá – üzlettársakat, barátokat, hűséges követőket. Ám még ők is elismerik: Tibor Kalman zseni volt.

*

A Kálmán család – mérnök apa, ápolónő mama – két gyerekkel, a hétéves Tiborral és a négyéves Jánossal hagyta el Hegyalja úti otthonát 1956-ban. A menekülttábor viszontagságait túlélve kerültek a New York állambeli Poughkeepsie-be, ahol a szülők rövidesen munkába állhattak.
Tibort kiközösítették iskolatársai, amíg meg nem tanult angolul. „Azt gondolták, ostoba bohóc vagyok” – vallotta később. Talán ez az élmény volt az indítéka annak, hogy nagyobb szenvedéllyel szerette az angol irodalmat, mint maguk az „anyanyelvűek”.

– Megszállott olvasó volt – mondja lapunknak 82 éves édesanyja a MOME dísztermében. – Összeszedett minden kidobott könyvet, antikváriumokban a zsebpénzéből leértékelt példányokat vásárolt. Később az iskolában unatkozott, annyival többet tudott az osztálytársainál. Izgága gyerek volt, sokat vitatkozott apjával a közügyekről.

A gimnáziumot egy tehetséges gyerekek számára létesített intézetben végezte el, az egyetemre az évfolyam legmagasabb felvételi pontjait begyűjtve került. Sajnálta az időt a baráti légyottokra, inkább olvasott, vagy a rajzkészségét fejlesztette. Hatalmas tudásszomj élt benne, de magánnyal fizetett érte…

Felesége, Maira Kalman – grafikus, kilenc gyermekkönyv szerzője és illusztrátora, „néha tervező, néha festőművész” – veszi át a szót.

– Tizennyolc éves korunkban találkoztunk, amikor felvételiztünk a New York Egyetemre, és együtt maradtunk harminc évig, Tibor haláláig. Az első napon belekezdtünk egy párbeszédbe, amely végigkísért bennünket közös életünkben, és soha nem vált unalmassá. Tibor történelmet tanulmányozott, én irodalmat. Forradalmi idők voltak azok az évek az ifjúság körében, nyugtalanok voltunk, nem elégített ki bennünket a tanári, vagy kutatói jövőkép. Valami mást, valami mutatósabbat, merészebbet akartunk kezdeni az életünkkel. Ezért fordultunk a reklámgrafika felé – közös hobbinkból, a rajzolásból így lett mesterség. 1979-ben megalapítottuk az M&Co. Design céget.

A vállalkozás bombaként robbant a tervezőgrafikusok között. Egy teljes évtizeden keresztül morális iránytűként szerepelt számukra, és vezetője, Tibor a szakma legismertebb provokátorává nőtte ki magát. Arra biztatta kollégáit, hogy minden esetben vizsgálják meg munkájuk hatását a környezetre, vagyis ne fogadjanak el reklámmegbízást pusztán a megbízó „arany szavaira” hagyatkozva.

Tibor szerint a tervezőgrafikusnak kettős feladata van: a jó tervezés és a szociális felelősség. Az első váratlan és eredeti legyen, a másodiknak pedig fel kell hívnia a figyelmet a társadalmi problémákra a reklám tömegmédia-jellege segítségével.

Egy karácsony alkalmával háromszáz ügyfelének egy-egy doboz hajléktalan-szeretetcsomagot küldött (szendvics, keksz, csokoládészelet és így tovább) azzal a szöveggel, hogy minden adománydollárra ráteszi a saját dollárját egy szociális intézet számára. „Életem minden percét az ellenkezés jellemzi – mondta egy tévés interjúban. – Tervezőmunkámban is mindent fejtetőre állítok, és megvizsgálom, nem néz-e ki úgy jobban.”

Tibor Kalman 1991-ben elfogadta Mario Toscani, a Benetton világcég kreatív igazgatója ajánlatát, lezárta az M&Co.-t, majd Rómába utazott Mairával és két gyermekével. S ahogy várni lehetett, néhány hónapon belül kő kövön nem maradt a Benetton hagyományos struktúrájában. Megszületett a ma már világszerte ismert United Colors of Benetton logó, amely a 14–20 éves korcsoportban népszerűsíti az etnikus és faji harmóniát kettős értelmű, felirat nélküli fotóival.

Beindult a Benetton saját magazinja, a Colors, amelynek Tibor lett az első főszerkesztője. A kiadvány elsődleges forrása lett meghökkentő ötleteinek… Elképzelése szerint a Colors volt az első igazán globális falumagazin. Botrány botrányt követett címlapjai, cikkei és digitálisan „átbűvölt” fotói miatt, ugyanakkor a Benetton soha nem tapasztalt reklámértékre tett szert.

Hat év múltán az orvosok gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Visszatért New Yorkba, újraindította az M&Co.-t. Soha nem látott tempóban kezdett dolgozni, a grafikai feladatok mellett cikkeket írt a New York Timesba, akadémián tanított, előadásokat tartott, kiállítást rendezett Tiborcity néven, mindemellett megírta az önéletrajzát.

Extravagáns életstílusához illően Puerto Ricóban halt meg 1999-ben.

„Utolsó percéig elbűvölően szurkálós és mulatságos maradt – mondta barátja, Kurt Andersen író a temetésén. – Példát mutatott nekünk, kortársainak, miként lehet méltósággal, mégis pezsegve távozni…”

Somogyvári D. György