Az első magyar motorkerékpárgyár

Az autók még ritkaságnak, de nem kuriózumnak számítottak a főváros utcáin, amikor a motorozás még csak néhány lelkes amatőr hobbija volt, akik kisméretű motorokat szereltek fel kerékpárjaikra. Az első motorkerékpár-gyártó vállalkozás is egy testvérpár hobbijából nőtte ki magát, Méray-Horváth Lóránd és Endre először vegyi árukkal kereskedett Városmajor utca 10. alatti pincehelyiségükben, azonban hamar áttértek régi kedvtelésükre, a motorkerékpárok készítésére.
A család Aradról származott, és a világháborút követően elveszítette mindenét. A testvérpár maga tervezte és építette meg a járműveket, amelyekről az első hivatalos híradás 1923. október 30-án jelent meg a Nemzeti Sport autós rovatában. Nem sokkal később már részvénytársaságként működtek, elnevezésük Méray Motorkerékpár-gyár Rt. lett. A testvérek kisebbségi tulajdonosok voltak a cégben, de azzal foglalkozhattak, amit szerettek.
Gépeikkel sorban nyerték a rangos hazai versenyeket, ami igen jó reklám volt az üzletnek, és néhány év után a magánvásárlókat már állami megrendelések is követték. A megbízható és olcsó motorokat rendszeresítette a rendőrség, a tűzoltóság, a posta és a hadsereg is. Az egyre növekvő igények kielégítését már nem tudta fedezni a Városmajor utcai műhely, így a cég átköltözött Pestre, a Dorottya utcába.
Az általuk készített motorkerékpárok váza a Méray fivérek tervezésében készült, a meghajtást biztosító motorblokkokat külföldről rendelték, főleg a Blackburne és a Villiers cégektől. Az olcsó motorok mellett sportmotorok és oldalkocsisok is megtalálhatók voltak a választékukban.
Mérayék mellett meg kell emlékezni Wein Leventéről is, aki a testvérek mellett dolgozott a kezdetektől. A triót a motorsportban csak Dudás (Méray-Horváth Lóránt), Endi (Méray-Horváth Endre) és Venti (Wien Levente) néven ismerték. A mérnöki feladatokat Dudás, a kereskedelmi és üzleti tevékenységet pedig Endi és Venti végezte.
Mindhárman versenyeken is kipróbálták magukat, mégpedig sikerrel: Wein Levente az 1920-as évek egyik legjobb nevű versenyzőjének számított, Méray Lóránt a svábhegyi és a Tourist Trophy versenyen is győzni tudott, Méray Endre pedig országúti és hegyi viadalok kiskategóriájában bizonyította, hogy van jövője a Méray motorkerékpárnak. A Motoros című lap 1929. december 20-i számában arról számolt be, hogy „már a legelső Méray motorkerékpárok is túlhaladták a kort, melyben megszülettek, Mérayék vallották elsőnek a háromszögváz előnyét már akkor, amikor a legtöbb nagy angol gyár azért tagadta a létjogosultságát, hogy röviddel később behódoljon ennek a konstrukciós rendszernek”.
1927-ben már a Dorottya utcai műhely is kevésnek bizonyult, és felvették a kapcsolatot a Magyar Acélárugyárral, amely vállalta a motorkerékpárok legyártását. Ebben az időben jött létre a fent említett részvénytársaság, amelyben az acélárugyár szerzett többségi tulajdonrészt.
Nemcsak mérnöki tudásukkal emelkedtek ki a Méray testvérek, hanem üzleti sikereikkel is: 1930-ra megszerezték a Magyar Általános Gépgyár autói, a Magosix és a Magomobil márkák forgalmazási jogát, és elegáns bemutatótermet is kialakítottak a belvárosban.
A termékpalettát is bővítették, háromkerekű áruszállítókat dobtak piacra, amelyeknek elöl volt a rakodóterük, s hátul kapott helyet a vezető és kísérője. Ebből 1932-ig gyártottak háromszáz darabot, majd a gazdasági világválság megakasztotta a cég fejlődését. Csonka János kezdeményezésére a 30-as években kísérletet tettek saját motorblokk előállítására is, azonban ezekből csak prototípusok készültek.
Nagy reménységet jelentett, amikor együttműködési megállapodást kötöttek az osztrák Puch gyárral, és közös motorokat jelentettek meg Méray–Puch néven. A második világháború azonban véget vetett a Méray testvérek Városmajor utcából induló vállalatának: egy ideig a szovjet hadseregnek vállaltak járműjavítási munkákat, majd 1948-ban végleg bezárt a cég. A hazai motorkerékpár-gyártás bölcsőjének emlékét ma tábla őrzi a Városmajor utca 10. falán.

B. A.