Téli sportok a Svábhegyen

A Svábhegy adottságai minden korban kedvezőek voltak a szabadban eltöltött sportok szerelmesei számára. A két világháború közötti években nyaranta teniszezni, golfozni, lovagolni, túrázni lehetett itt, hóesés után pedig megnyílt a terep a síelők és szánkózók hadai előtt.
Az első világháborút követően jött létre a Svábhegyi Club, amely az itteni sportélet felvirágoztatását tűzte ki célul maga elé. Nem működött sokáig, mert 1926-ban beolvadt a Svábhegyi Egyesületbe, de nevéhez fűződik a ródlipálya kialakítása. Dr. Jakab László, a Svábhegyi Szanatórium igazgatója pedig többek álmát váltotta valóra, amikor létrehozta a szánkópályát.
A háborút követő években minden télen sok hó esett, így megvolt a létjogosultsága a fogaskerekű Svábhegy és Széchenyi-hegy állomásai között kialakított ródlipályának. A Karthausi útról induló pálya egy és negyed kilométer hosszú, az átlagos esése pedig nyolc százalékos volt, de a lejtő dőlésszöge egyes helyeken elérte a tizenkét százalékot is. A svábhegyiek büszkén vették tudomásul, hogy a külföldi pályák legnagyobb esése 9,8 százalék, így az ő pályájuk e tekintetben világelsőnek számított, és úgy beszéltek róla, mint ami a magyar St. Moritz-cá tette a Svábhegyet.
Hazai viszonylatban is egyedülálló pályának számított, mivel a lesiklók fogaskerekűvel tudtak visszautazni a kiindulópont közelébe. A startvonaltól félperces időközönként indították a szánkózókat, akik között szép számmal akadt külföldi diplomata is. 1928-ban szánkóversenyt is szerveztek itt, nagy sikerrel.
A síelés számára talán még kedvezőbb terepet nyújtott a Svábhegy és környéke. Budapesten kívül alig van főváros, ahol olyan síelésre alkalmas terület lenne, mint a Hegyvidék. 1888-ban Nansen, a híres norvég sarkkutató sítalpon átszelte Grönlandot, teljesítményével világszerte hírnevet szerzett magának. Demény Károly, a Budai Torna Egylet tagja lelkesen olvasta a híradásokat Nansenről, és írt egy norvég ismerősének, hogy küldjön számára két pár sífelszerelést. 1892-ben meg is érkeztek a kőrisfa lécek a fókabőr cipőkkel és a kecskeszőr harisnyával.
December 4-én Demény és barátja, Bély Mihály iskolaigazgató ezekkel indult el síelni a Budai-hegységbe. A Vérmezőről indultak, és léceiken haladva nagy feltűnést keltettek a Városmajor utcában, ahonnan a mai Határőr út felé vették útjukat. Egy évvel ezt követően már működött a Budapesti (Budai) Torna Egylet sícsapata, tíz fővel. 1895-ben pedig olvasni lehetett Demény Károly „északsarki expedíciójáról”, amelynek során a Svábhegyen és a János-hegyen át eljutott Budakesziig – sítalpakon.
A 20. század elejétől már nem számít különlegesnek a sízők látványa a Svábhegyen. Minden évben egyre többen látogatnak fel a Normafához, hogy onnan a Harangvölgy, a Virányos vagy Makkosmária felé hódolhassanak e kedvelt téli sport örömeinek. A Magyar Sí Szövetség, felismerve a Svábhegy fontosságát, 1920-ban a Jánoshegyi út mellett ugró- és gyakorlósáncot épített. A látványos versenyek megszervezése népes közönséget vonzott a hegyekbe, az indulók száma pedig rendszeresen száz fölött volt.
1971-ban a Normafa környékének síelésre alkalmas vidékei a Pilisi Parkerdő kezelésébe kerültek, amely füvesítette a sípályákat, és megtisztította a kövektől, bokroktól. Közvilágítást is létesített, hogy a korai sötétedés ne gátolja a sportolók lehetőségeit. A kényelmet két sífelvonó biztosította. Mára mind a világításnak, mind a felvonóknak csak a nyomai maradtak, ennek ellenére továbbra is sokan járnak fel a Normafához, hogy örömüket leljék a „lábszánkózás virtusában”.

BA