A budapesti kitelepítések (2.)

Adódik a kérdés: mi is volt a budapesti kitelepítések célja?
A legfontosabb cél a lakáskérdés gyors megoldása lehetett. Az 1940-es évek végén és az 50-es évek elején sorra épültek ki az új állami berendezkedés különböző hivatalai és szervezetei, s gyarapodtak az erőszakszervezetek. Az ostrom idején rommá lett városban a Budapestre áramló újabb népességnek lakást adni igen fogós feladatnak bizonyult; az igényekkel nem tudott lépést tartani a helyreállítás és a lakásépítés. Ezrével voltak olyan lakások, amelyekben – a mai fiatalok számára szerencsére már értelmezhetetlenül hangzó elnevezéssel – társbérletben éltek a családok, azaz egyetlen lakásban, nem ritkán szobánként felosztva azt, két-három család kerülgette egymást. A kitelepítés ennek az ínségnek a gyors és olcsó megoldását kínálta.
A másik cél a korábban a társadalmi ranglétra magasabb fokán állók megfosztása volt gyökereiktől és életlehetőségeiktől. A lenini elmélet szerint az osztályharc állandóan fokozódik; a régi és az új uralkodó osztály közötti ellentét egyre élesebb lesz. E gondolat jegyében tetszetősnek tűnt támadni a háború előtt kisebb-nagyobb pozíciókat betöltöttek létalapját. A célba vettek nagy része ugyanis korábban közhivatalnok, ilyen-olyan rangot elérő (sokszor már régen nyugdíjazott) öreg katona- vagy rendőrtiszt volt, többen a gazdasági élet korábbi szereplői. Sokszor egyik ilyen csoportba sem sorolható, teljesen hétköznapi emberek is a kitelepítés sorsára jutottak, „bűnük” valószínűleg az volt, hogy olyan lakásban éltek, amelyre valaki szemet vetett.
Érdemes a kitelepítési végzéseken szereplő néhány „foglalkozást” megemlíteni: alezredes sógornője, vendéglőtulajdonos, rendőrkapitány özvegye, papír-nagykereskedő, műszaki vasüzlet tulajdonosának fia, táblabíró özvegye, rendőrfelügyelő, hortista (így!) napilap főszerkesztője, (mellesleg 91 éves) orvostábornok, kötélgyáros, hadbíró ezredes lánya, nyugalmazott katonatiszt, ékszerész neje, étteremtulajdonos, ecetgyáros, hajóskapitány nővére. Sok esetben még ennyivel sem bajlódtak, egyszerűen az volt a foglalkozás rovatban feltüntetve, hogy „arisztokrata”, vagy tökéletes egyszerűséggel: „nemkívánatos elem”.
Az osztályharc ugyanakkor a falvak kuláknak kikiáltott lakossága ellen is folyt, ezen a rétegen is sikerült ütni egyet akkor, amikor házukba, udvarukra egyik napról a másikra idegeneket kényszerítettek, akiket a továbbiakban ott kellett kerülgetniük. Ahhoz, hogy egy falusi család erre a sorsra jusson, elég volt az is, ha a családfő a háború előtt egy cséplőgépet birtokolt, vagy szatócsüzlete volt.
Az internálótáborok és a hortobágyi munkatáborok létezése köztudott volt az országban. A budapesti kitelepítések híre is szertefutott, így ez is segített az országban eluralkodó félelem levegőjének még fullasztóbbá tételében.
1953. március 5-én meghalt Sztálin, és a zord időket enyhébbek váltották. A Moszkvában végbemenő változásoknak köszönhetően Rákosi Mátyást Magyarországon Nagy Imre követte. Az akkor Magyar Dolgozók Pártja névre hallgató kommunista párt központi vezetősége június végén ülést tartott, amelyen elhatározták, hogy véget vetnek az országban eluralkodó törvénytelenségeknek. A kitelepítettek röghöz kötöttségét is megszüntették.
„Szélnek eresztettek bennünket” – kommentálta egy volt kitelepített az eseményt. Csakugyan ez történt. A lakásban, ahonnan két évvel azelőtt elhurcolták őket, már más élt, de Budapestre – a mindenkire változatlanul érvényes letelepedési tilalom miatt – különben sem térhettek vissza. Az állandó, esetleg képzettségüknek is megfelelő munkára vágyó emberek és családok mindenképpen szerettek volna valamelyik nagyváros, alkalmasint Budapest közelébe kerülni, így hát a város környéki településeken a legkisebb zugokból is drága albérletek lettek.
A falvak kiskirályaitól elszenvedett megalázásokkal, nélkülözésekkel, sokszor akár éhezésekkel teli évek után a volt kitelepített családokra másfajta megpróbáltatások vártak. A két évvel ezelőtt elhagyott lakásaikban maradt tárgyaik, bútoraik, képeik, ruhaneműik az ebek harmincadjára jutottak, a bizományi áruházak raktárai már régen elnyelték azokat. Senki nem tudta folytatni a régi életét. A kitelepítettek továbbra is megbélyegzettnek érezték magukat, és titkolták a velük történteket.
Az öregebbek kis része korábbi kényszerlakhelye, másik része a Budapest körüli községek temetőiben nyugszik. A munkabíró korban lévők megpróbáltak itt-ott elhelyezkedni; a kitartóbbak és szerencsésebbek idővel vitték is valamire. A fiatalok nagy többségét a nevük mellé biggyesztett jel elütötte a továbbtanulás lehetőségétől. A volt kitelepítetteket a rendőrség még huszonöt évvel a velük történtek után is megfigyelés alatt tartotta.
A kitelepítések során 13 000 budapesti polgárt fosztottak meg az egzisztenciájától, ennyi ember veszítette el lakását, ingóságai nagy részét és személyes szabadságát. Ez körülbelül Bonyhád, Kiskőrös, Mór vagy Sárvár mai lakosainak számával egyenlő. Akik megérték azt az időt, azokat az Antall-kormány fájdalomdíjban részesítette: a száműzetésben töltött minden hónap után 11 000 forint értékű kárpótlási jegyet vehettek át. (Vége)

Noéh Ferenc