„Bétölteni reménységgel a világot…”

A Határőr úti társasház tetőerkélyéről lenyűgöző a város látképe. Budapest szó szerint aranyfüst ruhát ölt a napfürdőben. Udvaros Béla hunyorgó szemekkel söpri végig kézfejét a látóhatáron.

– Életem egyik legjobb lépése volt, amikor negyvenöt évvel ezelőtt kiválasztottam ezt a telket leendő otthonunk számára. A domboldal még beépítetlen volt, de már akkor tudtam, ezt a látványt egyetlen jövendő épület sem veheti el tőlünk.

A nappali falain őrzött mementók sokaságát két női arc dominálja. Az egyik a felesége, Dévay Camilla színésznő, a másik Dorottya lányáé, aki édesanyja nyomdokába lépve napjaink egyik legismertebb magyar színművésze.

Tekintetemet követve a flamand szakállat viselő rendező elmosolyodik.

– Éppen tegnap hívtam meg őt egy étterembe vacsorázni. Nagyon jól kijövünk egymással. A Dorottya név a görög Dorothea szóösszetételből származik, Isten ajándékát jelenti.

Udvaros Béla valóban így tekint egyetlen gyermekére. Mégis, a kezdet kezdetén sok keserű pirulát kellett lenyelnie apai büszkesége zálogául.

A Rákosi-korszak csúcspontján, 1951-ben fejezte be főiskolai tanulmányait. Az éra elvárásai szerint vidéken kezdett volna színházgyakornoki munkát. Ám úgy tűnt, a szerencse a frissen végzett rendezőpalánta mellé áll. Éppen akkor épült fel romjaiból a Vígszínház, amelyet moszkvai mintára – a Vörös Hadsereg Színháza után szabadon – a Magyar Néphadsereg Színházának nevezték el a kultúra akkori cárjai. Várkonyi Zoltán főrendező kétéves szerződést ajánlott a fiatal Udvarosnak.

– Egri István első asszisztense voltam, legemlékezetesebb darabunk a Cyrano, Szabó Sándor főszereplésével. Azóta sem tudta senki úgy megrezegtetni a rivalda légterét, mint ő: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/De hogy más tegye, azt nem tűröm el!” Saját első rendezésem Molière Tartuffe-jének második szereposztása volt, szintén Egri mellett. Gáti József volt az „én” Tartuffe-om, Békés Italával mint Dorina. Nagy sikernek bizonyult!

Dévay Camillával, a Kistarcsai Internálótáborból hazatérő fiatal színésznővel 1953-ban ismerkedett meg. A feljövő félben lévő rendező azonnal beleszeretett a világszép nőbe. Camillának politikai priusza, Udvaros Bélának viszont (még) tiszta lapja volt, így elnézték nekik, hogy összeköltöztek. Hamarosan azonban érkezett a kis Dorottya, és erkölcsi érzéke úgy diktálta, házasodjanak össze. A házasságot be kellett jelentenie a színház párttitkárának. Az igazgató, Horváth Ferenc rövidesen az irodájába hívatta, és kijelentette: „Sajnos, ez így nem fog menni…”

– A következő fizetésnapon kaptam egy levelet arról, hogy racionalizáltak... Magyarul, kirúgtak a Vígszínházból. Ezzel együtt kikerültem a pályáról is. Ott álltam, szépreményű karrierem romokban, egy kisbabával és Aczél „elvtárs” feleségemnek küldött üzenetével, miszerint soha többé nem léphet színpadra. Camilla főiskolás korában a Nemzeti Színházban játszotta Tündét a Csongort alakító Básti Lajos mellett!

Az ifjú férj az ’56-os forradalom napjáig a Népművelési Intézetnek és a vidéket járó Déryné Színháznak dolgozott. Abban az időben az állam erőteljesen támogatta az üzemi kultúrát, minden gyárnak, intézetnek és nagyvállalatnak volt ének- és tánckara, valamint műkedvelő színtársulata. A kegyvesztett rendező az országot járva oktatóként segített a kultúrcsoportok szervezésében, előadásaik színpadra állításában. Az ötszörösét kereste, mint a „Vígben”, de a munka nem elégítette ki a szakmai éhségét. Egy évet kellett még várnia, mire az enyhülő politikai légkörben újjászervezett kulturális struktúra lehetővé tette, hogy egyszerre három vidéki színház is érdeklődjön Udvarosék iránt. Szeged, Szolnok és Kecskemét közül az utóbbi ajánlatát fogadták el.

– A Katona József Színházban lettem rendező, mi több, a feleségem is színpadra léphetett, kirobbanó sikerrel. A minisztériumban kénytelen-kelletlen lenyelték a békát, mivel Camillának érvényes szerződése volt. Így hallgatólagos beleegyezéssel nem firtatták az ügyet, habár véglegesen csak 1975-ben rehabilitálták.

Az országosan ismert színigazgató, Radó Vilmos fénykorára esett tizenhat éves kecskeméti tartózkodásuk. Udvaros 53 premiert rendezett, többek között olyan patinás szerzőktől, mint Csehov, Čapek, Brecht, Lorca, Madách, Arthur Miller, Sarkadi és természetesen Shakespeare. Legnevesebb szubrettje Galambos Erzsi volt, de a stábhoz tartozott a bájos Medgyesi Mária is, Szirtes és Bessenyei filmpartnere a Dúvadban. Bertolt Brecht Koldusoperájában ő szólaltatta meg hosszú eltiltás után először Bárdy Györgyöt, rögvest Bicska Maxi szerepében. De a legkedvesebb emlék Szophoklész Élektrája, amelynek címszerepében felesége, Camilla telt házak sorát vonzotta.

– Radó Vilmos 1973-ban megbetegedett, nyugdíjba küldték, az új igazgató magával hozta az embereit, és nem hosszabbította meg a szerződésünket. Egy évvel később Békéscsabán, a Jókai Színházba neveztek ki rendezőnek. A következő tizenkét esztendőben huszonhat bemutatóm volt, köztük a kedvencem, Garcia Lorca Vérnász című darabja. Amikor az előadások már maguktól „futottak”, az országot jártam, irodalmi esteket rendeztem, kedvenc szerzőim Németh László és az atyai jóbarát, Tamási Áron voltak.

Udvaros Béla nyugdíjba vonulása idején Camilla már a mennyei társulatok egyikének üdvöskéje volt. Földön maradt párja csupán öt évig élvezte, mint mondani szokás, a jól megérdemelt pihenést. A rendszerváltás évében ifjabb Bartók Béla és Szentágothai János segítségével megalapította az Evangélium Színházat, ezzel megkezdődött a második, kötöttségektől mentes szakmai élete, amelyre hite szerint eleve rendeltetett.

Az első előadás, Lessing Bölcs Náthánjának bemutatója 1990. október 26-ra esett, a hírhedt taxis blokád napjára. Budapesten aznap este egyedül az Evangélium Színház játszott.

Két évvel később kerültek befogadó otthonukba, a Duna Palotába, „székfoglaló” darabjuk Tamási Áron Hegyi patak című drámája volt. Ebben hangzik el a mondat, amelyet Udvaros a mai napig az ars poeticájának vall: „Bétölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”

– Mi a színházat Thália templomának tekintjük, a közreműködők Thália papjai. Ezért van az, hogy az Evangélium Színház két évtizedes működésének csúcspontját Madách Az ember tragédiájának a bemutatója jelentette. Úgy adtuk elő, ahogyan azt a szerző megírta: keményen, konzervatívan, hagyományos eszközökkel. Megrendítőnek tartom, hogy Bánffy György Kossuth-díjas színművész nálunk lépett fel életében utoljára, az Úr szerepében.

Most, a kilencedik iksz felé haladva csak elérkeznek a pihenés évei… – érdeklődöm búcsúzóul.

Megrázza a fejét, elmosolyodik.

– Shakespeare-breviáriumot szerkesztek, kiemelem a szerző műveiből azokat a gondolatokat, mondatokat vagy szemelvényeket, amelyek a ma emberének is érvényes bölcsességeket tartalmaznak. Újraolvastam mind a tíz királydrámáját és ugyanannyi tragédiáját is. Most, friss szemmel látom, mennyire igaza volt Petőfinek: „A teremtés fele Shakespeare…”

Somogyvári D. György