A Hegyvidéktől Genfig, majd vissza-vissza

Nemzetközi hírű, Genfben élő magyar pszichoanalitikus professzor André Haynal, aki élete egyik legmeghatározóbb időszakát, kamasz- és ifjúkorát töltötte a Hegyvidéken. Az eredetileg Erdélyből származó Haynal család neve nem volt ismeretlen a háború előtti évek magyarországi orvostársadalmában, például édesapja írta az első magyar kardiológiai tanulmányt A szív és érrendszer betegségei címmel, s az ő nevét viselte a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, amely 2000 januárja óta a SOTE integrált része.
Haynal André – akkor még Endre – 1956-ban, huszonhat esztendősen hagyta el Magyarországot, azonban soha nem tépte el az országhoz fűző szálakat, az utóbbi évtizedekben rendszeresen hazajár. Kezdetben tanított, napjainkban egyebek mellett egy róla készülő kötet szerkesztése kapcsán időzik gyakran itthon.
Erdélyből származó családja hosszú ideje települt át Budapestre. Eleinte a pesti belvárosban, a Deák utcában laktak – édesapjának itt magánrendelője is volt, ahol gyakran megfordultak az ország vezető politikusai is, például Nagy Imre –, aztán mégis „átjöttek a Dunán”. Hogyan és mikor került a Hegyvidékre? Merrefelé laktak?
– Az Orbánhegyen, a Sólyom utcában éltem 1945-től. Aztán apám Kolozsvárra ment egyetemi tanárnak, mi pedig anyámmal az időközben felépített orbánhegyi kis házban éltünk, mégpedig igen kellemesen. Nagyon kevéssé betelepült vidék volt ez ugyanis akkoriban, az egész utcában három ház volt, szemben velünk csupán egy családi ház két magam korú gyerekkel, náluk is, nálunk is egy kutyával – szóval, bármilyen különös, vidéki élet volt ez Budapest közepén.
Ha jól tudom, itt élte át a német megszállást és az oroszok bejövetelét. Végül is mikor és miért hagyta el Magyarországot?
– Minden véget ér egyszer, minden a végére ér – így szólt egy gyerekkori sláger, és még a slágereknek is igazuk van néha… „Látogatók” jöttek. Először a nagymamámék – szegény bele is halt –, aztán az erdélyi határ közelében, attól hét kilométerre élő rokonok, akik úgy hitték, hogy a vidéki elhagyatottság helyett a háború idején nagyobb biztonságban lesznek Budapesten. Ezután először jött a német megszállás 1944 tavaszán – igazából nem is volt tavasz –, hogy azután következzen a Horthy-féle átállási kísérlet és a nyilaskeresztesek uralomra jutása. Engem is elcipeltek volna, mert éppen abban a korban voltam, s mint leventét a Margitszigetre akartak vinni. De elég okos voltam, hogy nem mentem el oda, így megmaradtam a házban mindaddig, amíg újabb „látogatók” nem érkeztek: a szovjetek. Ők aztán teljesen kiürítették a lakást, hogy élhessenek benne. Igaz, felszabadítottak, de néhány év múlva már újabb lidércnyomásban éltünk. Amikor tíz évvel később fellázadtunk mindezek ellen – 1956 októberéről beszélek –, az események után nem vártam meg, hogy kitalálják, én mint egyetemi hallgató mit is tettem és nem tettem. Főleg hogy benne voltam a végzős orvostanhallgatók forradalmi bizottságában. Ekkor hagytam el Magyarországot.
Svájcban a pszichoanalitika mellett kötelezte el magát. Van ezen belül szakterülete? Melyik?
– Pályaválasztásomban valószínűleg szerepe volt a tulajdonképpen filozófiai kérdésnek: miért is történnek a dolgok? A mások rosszindulata miatt? Miért vannak háborúk? Vagyis mindenféle ilyen kamaszkori kérdések dolgoztak bennem, és az orvostudományban az idegrendszer fejezet ígérte leginkább azt, hogy erre valamiféle feleletet találjak – persze nem találtam, de a tanulmányok nagyon érdekesek voltak. Pszichológiával kezdtem foglalkozni, neurológiával folytattam, még az agysebészetbe is "beleütöttem az orromat", hogy aztán végül a pszichoanalízisnél kössek ki. Ezen belül a depresszióval és a pszichoszomatikus, vagyis olyan betegségekkel foglalkoztam, amelyeknek szintén lelki okai vannak.
Milyen a kapcsolata Magyarországgal, a Hegyvidékkel? Milyennek látja most a kerületet? Úgy is, mint svájci és úgy is, mint innen származó magyar ember.
– A Hegyvidék mindig visszavárt. Amint megváltozott az általános helyzet, és lehetővé vált, tíz esztendőn keresztül évente nyolcszor-tízszer jöttem szemináriumot tartani a fiataloknak, hogy átadjam mindazt, amit közben Magyarországtól messze megtanultam. Ma is van egy kuckóm a Hegyvidéken, egy kis egyszobás stúdiólakás, jó ide visszajárni. Nagyon szeretem a Gellért-hegyről Pestre nyíló kilátást, arról a Gellért-hegyről, amelynek aljában a gimnáziumot végeztem nyolc éven át. Néha-néha, amikor visszanézek a tövére, a gimnáziumra, látom magam fiatalon, és ez olyan jó!

Antal Ildikó