Az elveszett Sámsondi és a kávéházi tarokkbemondások
Jubileumi osztálytalálkozójuk volt a Táncsics Mihály Gimnázium egykori diákjainak. A rendezvénynek helyet adó Budai Középiskola a Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola, a Szigeti György Műszaki Szakközépiskola és a Táncsics Mihály Angol Két Tannyelvű Gimnázium összevonásával jött létre 2004-ben – így a táncsicsosok immár egy másik iskolában találkoztak, mint ahol tanultak. „Ez volt az első érettségiző évfolyam, ezért különös figyelmet fordítottunk arra, hogy a valamikori végzősök méltóképpen ünnepelhessék a kerek évfordulót” – mondta a Hegyvidéknek Ács Katalin igazgató, aki az öregdiákokat fogadta egy májusi szombaton.
Két lány- és egy fiúosztály végzett 1961-ben a Táncsics Mihály gimnáziumban. Balogh Katalin, egykori IV/b-s, aki nemrégiben az Officina Kiadó vezetőjeként ment nyugdíjba, elmondta: komolyan vették a tanulást, nem is csoda, hogy az osztályból sokan szereztek egyetemi diplomát, legalább nyolc osztálytársuk lett például orvos. Épp amikor az érettségire készültek, 1961 áprilisában lőtték az űrbe Gagarint, de az egykori gimnazista szerint ez nem volt akkora szenzáció a számukra, hogy elvonja őket a tankönyvektől.
A 34 fős osztály minden ötéves találkozót megtart, ezúttal huszonöten jöttek el, hogy lássák egymást. Faluhelyi Tamással, a szervezés egyik "motorjával" arról beszélgettünk, milyen emlékeket őriz fél évszázados távlatból.
– Bizton állíthatjuk, hogy kiváló tanáraink voltak. Sárdi János bácsi, az igazgatónk – igen, János bácsi, mert ő szinte a második apánk volt – összegyűjtött nekünk sok kiváló és „egyéb” okok miatt egyetemi tanárból visszaminősített pedagógust. Ők, azaz Bots Dénesné, Szigetvári Ernő, Biczó Károly, Jablonkay Pál, Perendy Mária, Major István, Vizy István, Hajdu István, Domokos Gábor, Poór Sándor gondoskodtak szellemi épülésünkről. A tanítóképzőben Árpási Gyula igazgató úr, Lakits Pál osztályfőnök, a vasszigorú Szijj Zoli bácsi tornatanár és edző voltak azok, akikre felnéztünk, akiket tiszteltünk, és sokan követtük pályájukat.
Gyerekeik, unokáik iskolájában is ilyen feltétlen tiszteletet tapasztalnak?
– Sajnos nem, de ennek okát most hosszú lenne firtatni. Mi nemcsak tanárainkat, de az iskolát is szerettük, büszkék voltunk rá és nem szégyelltük sapkánkon hordani a jelvényét. Tanári karunkat minősíti, hogy többségünk egyetemet, főiskolát végzett. Lett közöttünk egyetemi professzor, pszichiáter, sok orvos, mérnök, tanár, élsportoló, újságíró, katona, rendőr, sikeres vállalkozó itthon és külföldön, sőt később politikus is.
Megemlítené néhány híressé vált osztály-, illetve iskolatársát?
– Velünk érettségizett például Tőzsér Ili, aki kajak-világbajnoki helyezett volt, a müncheni és a mexikói olimpián is tagja a magyar csapatnak. Csúcs Sanyi nyelvész, Fejes Imi, aki a mongóliai sivatagban vizet kutatott, sajnos már nincs közöttünk, Balsay Józsi, akit a kerületben nem kell bemutatni, szintén elhagyott minket. Íróink is vannak, Mikó Eszter (Csak hazudni kéne, Vakmerő remények), Molnár István (Elsuhant idők). Vagy osztálytársunk volt Krasztel Pista, aki jelenleg a Mátyás-templom kórusának tagja, Halász Ali zenész-dalszövegíró, Szelényi Károly fotóművész, Zimmermann Pista, aki már mint orvos professzor visszavarrta egyik iskolatársunk hozzátartozójának az elvesztett végtagját.
Az évek távlatából tűnik úgy, vagy valóban testi-lelki jó barátok voltak?
– Sok esztendőnek kellett eltelnie, no meg egy rendszerváltásnak történnie, hogy igazán megismerjük egymást. Mert bármilyen jó kis közösség voltunk, a kor szellemének megfelelően sok mindent nem tudtunk, nem tudhattunk egymásról – ne feledje, 1957 és '61 között jártunk ide! Másként beszéltünk otthon, és másképp kellett a közösségben. Akkor még kevesen tudtuk például azt, hogy az igazgatónk fia ’56 miatt börtönben van, akik viszont tudtuk, nem terjesztettük.
Mik a legszebb emlékeik?
– Rengeteg van, de például a felejthetetlen osztálykirándulásokhoz, ahová végre a lány- és fiúosztályok együtt mentek el, számtalan emlék fűződik. Egyszer a Börzsönyben elveszett Sámsondi, és mindenki kereste őt az erdőben, de csak reggel került elő, szerencsére sértetlenül; titkos szerelmek és séták, egy-egy elcsattant csók; a bridzs- és tarokkpartik a kísérőtanárokkal... Ott tanultuk meg Hajdu tanár úrtól az igazi kávéházi tarokkbemondásokat, a többiektől a természet szeretetét. De feledhetetlen az is, amikor a lányosztályból hozott át matekórán Biczó tanár úr egy lányt a fiúórára, hogy „ezt a példát csak ez a lány tudja megoldani?” És persze a tánciskola a suliban, ahol édesanyámtól, a mindenki által szeretett Faluhelyi Magdi nénitől tanultuk a parketten mozgás és az illem alapjait. Nagyon büszkék vagyunk a kosárlabdacsapatunkra, amikor a TF üvegpalánk-avatómeccsét 1961 januárjában megnyertük, a döntőben a Petőfi gimnázium csapatát győztük le egy ponttal, pedig ott három ifiválogatott is játszott. A csapat a mi osztályunkra épült; utoljára tíz évvel ezelőtt újra összeálltunk, és megvertük az akkori Táncsics-kosárválogatottat.
Az öregnek egyáltalán nem mondható egykori diákok alig várták, hogy elfogyjanak az újságírói kérdések, elkészüljön az utolsó fotó is, becsukhassák a három tanterem ajtaját, és megkezdődhessenek az igazi emlékezések, nosztalgiázások, ugratások, no és persze a legutóbbi öt év történéseinek megbeszélése. Láthatóan annyira örültek egymásnak, hogy a hetvenötödik érettségi találkozójukat is bizonyára ugyanolyan lelkesen szervezik majd, mint ezt a fél évszázados jubileumit.
Antal Ildikó