Saját kivetésű adók tartják fenn a hegyvidéki ellátások színvonalát

Jogos az embereknek az az érzése, hogy folyton nőnek az adóterheik?

– Adó az, amit látunk. Az adót elvették tőlünk a Kádár-rendszerben is, de akkor annak mikéntjével nem voltunk tisztában. Az államhatalom az általunk megtermelt jövedelem egy igen jelentős részét központosítottan, nem látható, nem ellenőrizhető módon vette el – így nem is volt vita ebből. Ha nem látom, mennyit vesznek el, nem fáj, de így nem is tudom számon kérni az adó felhasználásának módját. Most látható módon, azaz szabályok szerint, nyíltan történik az adók beszedése, ezért mindenkit érzékenyebben érint az adózás. Az adófizetés témája szüntelenül vitáktól terhes, de ha az államtól, illetve az önkormányzattól elvárjuk, hogy védjen meg, vagy taníttasson, zárkóztasson fel, akkor mindig is szükség lesz adóbevételekre.

A magánszemélyek lakásaira – a vállalkozás céljára használt lakások kivételével – elsőként a kommunális adót vetette ki a Hegyvidéki Önkormányzat. Felhasználásának átláthatósága hozzásegített ahhoz, hogy az emberek elfogadják ezt az adónemet?

­– Az adót senki nem fogja megszeretni, de el lehet fogadni, ha érthető és fő vonalaiban méltányos a kivetés módja, illetve ha a befolyó pénz felhasználását látja az adófizető, és kellő időben részletes elszámolást kap. Amikor a kommunális adót bevezettük, szándékosan döntöttünk úgy, hogy csak egy célra, az utak, járdák karbantartására lehet fordítani. Ez szerepet játszott abban, hogy mindenki elfogadta, tudomásul vette a „szükséges rosszat”. Az elfogadottságához kellett az is, hogy mindenkit részletesen tájékoztassunk: levél formájában, illetve a Hegyvidék újságon keresztül aprólékosan számot adtunk arról, mire mennyit fordítottunk az adóbevételekből.

Idén vezették be a telekadót. Mi indokolja a helyi adók körének bővítését?

– A hazai önkormányzatok megalakulását követő első pár év még az „aranykor” volt, amikor a személyi jövedelemadó teljes összege felett rendelkeztek a helyhatóságok. Elsőre ugyanis nem sikerült jól beállítani a központi és a helyi bevételek arányát, s akkor ennek egyértelműen az önkormányzatok voltak a kedvezményezettjei. Ebben talán szerepet játszhatott az is, hogy a rendszerváltozás táján a központi hatalom „gyanús volt”, hiszen még az állampárttal azonosították, és inkább az önkormányzati szintű pénzelosztást támogatták. Az önkormányzatok lehetőségei azonban már az első ciklusban szűkültek. A kormánytól kapott feladatarányos támogatások egy idő után nem fedezték a feladatok ellátásának költségeit. Például 2001–2002-ben az oktatási támogatások az óvodák, iskolák működési költségeinek még a 80%-át fedték le, ma viszont már csak a 45%-át, ami mutatja, milyen jelentős mértékben terhelték rá az önkormányzatokra az intézmények fenntartását. Olyan ez, mintha egy régi bérház erkélyét tartó kariatidapárból az egyik „lelépne”, és azután a teljes teher már csak a helyén maradó egyetlen emberalak vállát nyomná. Emiatt nem úgy működtetjük az intézményeinket, ahogyan szeretnénk, hanem ahogy tudjuk. Sokkal jobb óvodákat, iskolákat is ki tudnánk alakítani, de nem valósíthatjuk meg az összes jó ötletünket. Az eddig elért színvonalból azonban nem szeretnénk visszavenni, ezért azt mondtuk: ne tegyük fel a kezünket és kezdjünk lefelé csúszni a lejtőn, hanem próbáljunk meg saját erőből fennmaradni. Nem úgy döntöttünk, hogy mindent levágunk és feladunk, hanem inkább az itt élő emberek hozzájárulását kértük. Ha a hegyvidékiek nem járultak volna hozzá a kiadásainkhoz, akkor ma már a riasztó lepusztultság képét mutatnák az intézményeink.

A forrásmegosztás sokak által ostorozott rendszerében az év elején kisebb elmozdulás történt: a főváros helyett már a kerületek vethetik ki a helyi idegenforgalmi adót. Előnyösebb pozícióba került a XII. kerület?

– Valóban változott az idegenforgalmi adó beszedésének rendszere, ez a pénz már nem a főváros, hanem a kerületek költségvetésében jelenik meg – így a főváros nem is tudja majd ellátni a turisztikai tájékoztatás, marketing, turistavonzó produkciók, kulturális események támogatásának feladatát. A változással legjobban az V. kerület jár jól, hiszen a Belvárosban működik a legtöbb hotel; mi fővárosi viszonylatban csak kis bevételnövekedéssel számolunk, hiszen itt kevés szálláshely található. A fővárosi forrásmegosztásban a legnagyobb tételt az iparűzési adó jelenti, így továbbra is ennek felosztása a legérzékenyebb kérdés. A forrásmegosztás rendszerében a kezdetek óta a belső, sűrűn lakott városrészeket támogatták jobban. Ennek húsz évvel ezelőtt az volt a logikája, hogy a belső kerületekben sok lesújtó állapotú bérházat tartottak fenn az önkormányzatok, amelyekre rendkívül nagy összegeket kellett költeni. A lakások túlnyomó többsége azonban mostanra magántulajdonba került, az önkormányzatok korábbi tulajdonosi feladatai megszűntek, a felújítások terheit ma elsősorban a magántulajdonosok viselik. Az önkormányzatoknál maradtak viszont az útfelújítások, amelyek költségei fajlagosan, a lakosságszámhoz viszonyítva jóval nagyobbak a kertvárosias övezetekben, mint a belső kerületekben. Ehhez a helyzethez nem igazodott a forrásmegosztás. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a főváros ugyan előírja számunkra – nagyon helyesen – a zöldfelületek védelmét, de emiatt a belső kerületekhez képest sokkal kevesebb a beépíthető, jó áron eladható ingatlanunk. Az ebből származó pénzügyi hátrányokat sem hajlandók figyelembe venni. Előbb vagy utóbb tehát a fővárosi forrásmegosztás egészében a racionalitás felé kell elmozdulni.

z.