„A Jóistent szórakoztatom”

Makovecz Imre életrajzából tudjuk, hogy a magyar organikus építészet mestere Budapesten született, és élete első tíz évét apja szülőfalujában, a zalai Nagykapornakon töltötte, ami nemcsak életére, de későbbi pályájára is nagy hatással volt. A természet részeként való létezés építészetének legmeghatározóbb motívuma lett. A hagyományos alapanyagok, s főleg a fa felhasználásával készült épületeknek hagyományőrző hatása van, így a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használja.
Miként több helyütt elmondta, az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna le rá. Építészete organikus, mivel szándéka az, hogy egylényegűvé váljon az épület a környezettel, szervesen illeszkedjen a tájba.
„Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden. A mozgásformák figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták szerkezetelemzése, minden, amivel foglalkoztam. Az építés ősi szavai, a tér-idő folyamatosság, a dráma az építésben, és az asszonyok faggatása az életről. Szeretném hinni, hogy az Úrnak van humora, megbocsátása ehhez az élethez, amelyet én éltem. Erőt adott hozzá…” – hangzottak el az Osskó Judit televíziós szerkesztő által készített filmben is a Makovecz-életrajzi kötet előszavából ismert sorok.
A nemzetközi hírű építésszel természetesen szinte lehetetlenség úgy beszélgetni, hogy a politika ne kerüljön szóba. Így történt ezúttal is. A pénz diktatúrájáról beszélt, amikor elmondta, szerinte az arctalan pénzvilág érdeke, hogy silány tervek alapján rossz házak épüljenek – a „használd, majd dobd el” elve alapján. Ezért nőnek ki a földből egymás után a bérlőket később hiába kereső, évekig üresen álló irodaházak is. „Az én szakmámban sem illik hazudni – tette hozzá –, eleven világba kell beépíteni valamit, adekvátan a környezethez, hogy aztán abban élni tudjon.”
A kérdésre, miért nem pályázott a Nemzeti Színház megtervezésére, ezt válaszolta: „Soha nem pályáztam semmire, mert a pályázat maga a kontraszelekció. A mindenfajta elvárásnak való megfelelés pedig már a ringyó kategória.”
Ha nem is új, nagy megbízások révén, de a közelmúlt természeti katasztrófái kapcsán nemrégiben többször ismét elhangzott a híradásokban az építész neve. Felsőzsolcán a víz, Devecseren és Kolontáron pedig a vörös iszap pusztította el az emberek otthonát – Makovecz Imre mindkét helyen fontos szerepet vállalt az újjáépítésben. „Ott jártam, láttam: elsodorta az emberek házát a víz – emlékezett vissza előbb a Felsőzsolcán látottakra. – Tessék elképzelni, hogy ezeknek az embereknek mi marad!? Hová menekülhetnek? Ki fogadja be őket? És meddig? Tragédia!”
Természetes volt számára, hogy élére álljon a tervezésnek és a szervezésnek, tette hozzá, Felsőzsolcán kilencven új házban laknak már. „A vörös iszappal már nehezebb volt a helyzet. Ott nem a víz vitte el a házakat, hanem a teljes környezetet megmérgezte a vörös iszap. Két hét alatt húsz emberünkkel felmértük a károkat. Iszonyatos volt. Nemcsak a házakat, a kerteket is el kellett dózerolni. A legtöbb embernek úgy kellett elmenekülnie, hogy még egy villát, vagy egy bugyit sem vihetett magával – csak a két kicsi gyerekét.”
Mint mondta, az adminisztratív gátak ellenére ott is épülnek már a házak, néhány hónap múlva költözni lehet. „Azt kérdezik, miért csinálom? Csak! Szórakoztatni a Jóistent.”
A beszélgetés végén pedig így köszönt el – atyaian és barátian mindvégig tegezett – közönségétől Makovecz Imre: „Hetvenhatodik évemben az egészségem már régen nem olyan, mint kellene. Mi most egy nehéz és küzdelmes időnek nézünk elébe, ezért szeretettel javasolom nektek és mindenkinek, hogy azt a metamorfózist, amit az ország átél, segítsük a magunk erejével. Ne kérésre, ne irányításra, de szívből. Találja meg mindenki a maga dolgát. És ami még nagyon fontos: ne zavarjanak meg benneteket az új nacionalizmusok, ne dőljetek be az uszításnak, hiszen ezer évig jól megvoltunk a szomszédjainkkal, a tótokkal, a románokkal és a többiekkel. Miért ne lehetne így tovább is?”

Antal Ildikó