Kié a sportoló?

A sportoló példaképszerepéről, a sporttámogatás motivációiról, a támogatások rendszeréről és fajtáiról, valamint a cégek elvárásairól és üzleti érdekeltségeiről is szó esett a Magyar Tudományos Akadémián rendezett háromnapos konferencián, amelyre előadóként meghívták Váczi Jánost, a Hegyvidék sportért is felelős alpolgármesterét.
Megnyitóbeszédében Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke elmondta, hogy reményei szerint húsz-huszonkét sportágban indulhatnak magyar versenyzők az ötkarikás játékokon, éremcélokat azonban egyelőre nem fogalmazott meg. Beszélt ugyanakkor az új sportirányítási rendszerről, amelynek lényege, hogy a jövőben valamennyi szinten a MOB osztja majd szét az állami sporttámogatásokat. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság jogi igazgatója, Howard Stupp elmondta, hogy a nézők Londonban telefonnal felvételeket készíthetnek a versenyekről, ám az internetes megjelenés továbbra is tiltott lesz.
A kerekasztal-beszélgetésen a sport szertágazó finanszírozásáról esett szó, mint kiderült, ez az oka annak, hogy sokszor nem egyértelmű, a sportoló sikeréből ki és milyen arányban vette ki a részét, és ezért cserébe milyen előnyök birtokába juthat. Annál is inkább, hiszen az a gyakorlat, hogy az egyéni sportolót, a klubot és a szakszövetséget sok esetben különböző szponzorok támogatják, ilyenkor pedig óhatatlanul felmerülnek érdekütközések, amelyek aztán a médiamegjelenés szűrésében is megnyilvánulnak. Ez történik a vízilabdában, ahol a szakszövetséget és a legjobb csapatokat mások szponzorálják. Felmerül tehát a kérdés, hogy valójában ki „birtokolja” a sportolót.
Váczi János alpolgármester, sportközgazdász szerint a versenyzőnek elsősorban önmagával szemben van elszámolási kötelezettsége, hiszen mindenkinek az az álma, hogy egyszer beírja magát a sporttörténelembe. Ezt követi a család, a barátok, majd a média–szponzor–ügynök hármas, akiknek szintén „közük van” a sikerhez.
Az élet ráadásul hozhat furcsa helyzeteket. Az alpolgármester a világhírű kosárlabdázó, Michael Jordan esetét említette példaként, aki az 1992-es olimpiai győzelmüket követően kénytelen volt egy amerikai zászlóba burkolózni, mert a válogatott tagjaként nem annak a cégnek a mezében játszott, amelyik őt mint egyéni sportolót szponzorálta. Váczi János úgy látja, Magyarországon nincs megfelelő médiaháttere a sportnak, ezért a szponzoráció sem érheti el a nyugat-európai szintet. A hetvenes években ugyanis az akkori sportvezetés a gyors, olimpiai pontokban mérhető eredményekre törekedett, nem pedig arra, hogy tíz-húsz év távlatában a magyar sport egésze piacképes legyen.
„Ennek az lett az eredménye, hogy főképpen a szerényebb médiaérdeklődéssel bíró, kisebb nézettségű egyéni sportágakban vagyunk erősek, mint amilyen a vívás, a kajak-kenu vagy az öttusa. A teljes magyar szponzorációs piac alig tizenöt-húsz milliárd forint, ehhez képest egyedül a Real Madrid évente százhúszmilliárdot kap a támogatóktól” – emlékeztetett az alpolgármester, aki még egy tipikusan hazai sajátosságra is felhívta a figyelmet. Nemrégiben az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna műsoraiban „felépített” bokszolók rövid idő alatt jóval ismertebbek lettek, mint Magyarország olimpikonjai. Ez a visszás helyzet azt eredményezi, hogy reklámérték tekintetében az értékteremtő sportolók a háttérbe szorulnak.
Zárszavában Váczi János annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az igazi sztárokat a szponzorok már nem tudják irányítani, ezek a versenyzők sokszor saját márkákat, brandet hoznak létre, és részben függetlenítik magukat a cégektől. Addig azonban, amíg nem érik el ezt a szintet, a támogatók mérhető követelményeket támaszthatnak az általuk szponzorált sportolókkal szemben.

Em.