Mihály-napi hagyományápolás

A népi hagyományok szerint szeptember egyik legfontosabb időpontja a nyár végét jelző Szent Mihály-nap. Hajdanán ekkor hajtották vissza az állatokat a legelőről, és ekkor kezdték el a kukoricatörést. A pásztorokat Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel, a cselédek is általában ezen a napon szerződtek új helyre, így nem véletlen, hogy számukra különös jelentőséggel bírt ez az időszak: elkezdődött a Katalinig tartó kisfarsang, a mulatságok, vásárok ideje.
Időjóslás is kapcsolódik e naphoz. Eleink azt tartották, ha Szent Mihály fehér lovon jön, behozza a deret, ha viszont még látni fecskét, akkor hosszú ősz és enyhe tél várható. Ezeket a néphagyományokat elevenítik fel minden évben a Mackós Óvodában, ahol az idén is vidám mulatságra várták a gyerekeket és a szülőket.
"A Mihály-napi ünnepség az új nevelési év első nagy közösségi programja, ami a kiscsoportosoknak a játék mellett alkalmat ad arra, hogy jobban megismerjék egymást, és a nagyobbakkal is összebarátkozzanak – mesélte Posch Mária óvodavezető. – Nem hagyjuk ki a felnőtteket sem, a Mackó-konyha étlapját a dadus nénikkel közösen a szülők állítják össze."
Az idei programot az iskola előtt álló gyerekek műsora vezette be, az énekes–táncos–mondókás népi játékokat ezúttal az Alma-csoportosok adták elő. Ezután kezdetét vette a "mihályozás", a kézműves sarokban a kicsik agyagozással, csuhézással, bőrözéssel múlathatták az időt, a bátrabbak pedig évszázados falusi játékokat is kipróbálhattak. Kiderült, hogy a csutkatekerőnek, a botoshurkolásnak, vagy éppen a zoknilabda-dobálásnak nem csak az elnevezése szórakoztató.
Nem hiányozhatott a korabeli fonóban ilyentájt kötelezőnek számító kukoricamorzsolás sem, amit láthatóan nagy kedvvel végeztek a gyerekek. Sikert aratott a vásár is, a közösen készített ajándéktárgyak eladásából származó bevételt a karácsonyi ajándékok megvételére fordítják majd.

*

A Városmajori Óvodában huszonkettedik alkalommal rendeztek Mihály-napi vásárt. A hagyomány kialakulásáról és az idei előkészületekről Bálint Beáta vezető óvónővel beszélgettünk.

Színes és változatos a kínálat, a pörgettyűtől kezdve szinte minden kapható: dísztök, köles-keretes tévémaci, gesztenyefigurák, pattogatott kukorica, házi lekvár, sós perec, illatosító zsákocska, festett kavicsok, kövek, gyöngyből fűzött ékszerek és sok hasonló kincs. Honnan érkeztek ezek a portékák?

– Mindent a gyerekek készítettek a szüleikkel és az óvónőkkel közösen. Három hetet készültünk a vásárra, de a dajkák már a nyáron is szorgoskodtak, hogy mostanra minden rendben legyen.

A tartalmas megnyitórendezvény azt mutatja, hogy a vásár nem csak a gyerekek kézügyességéről szól…

– Igen, valamennyi csoport egy kis műsorral készült. Százhuszonhat óvodás jár ide, a Városmajor utcába, az életkoruknak megfelelően mindnyájan előadtak őszi verseket, dalokat.

Nagyon kedvesek voltak, amikor éneklés közben a szüleiknek integettek, látszott, hogy még újdonságot jelent számukra a szereplés.

– A szülők talán jobban izgultak, mint ők. Ez is olyan közös élmény volt, amire mindenképpen szükség van.

A néptáncos „csillagszeműeken” nem látszott, hogy zavarban lennének, az óvónők asszonykórusán már annál inkább...

– Nem voltunk jók?

Dehogynem, nagyon! És láthatóan a gyerekek is élvezték, amikor az óvó nénik szerepeltek. Egyébként ez a legrégebbi rendezvényük?

– Egyike a legrégebbieknek. Az elődöm, Antóni Zsóka kezdte el, bár akkoriban még minden annyira jelképes volt, hogy a portékák egységesen egy „arany” forintba kerültek.

Az apró egyforintos, amire a mostani gyerekek nem is emlékeznek?

– Igen, azóta már nincs is forgalomban – és az elmúlt évek során nem csak ez változott meg. Ma már mindennek ára van, a vásárból befolyó bevétel pedig a Városmajor Óvoda Alapítványt, azaz a gyerekeket támogatja.

MM–AI