Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Belepett_a_masodik_generacio

Belépett a második generáció

Az első hazai magánóvoda volt a Pingvin, amely az elmúlt három évtized alatt sok mindent – köztük költözködést is – megélt. Egy azonban soha nem változott, nem változhatott: a gyerekek derűs harmóniában való nevelése, sokoldalú fejlesztése. Pege Lászlónéval, az óvoda alapítójával és vezetőjével beszélgettünk.

– Hoztam magammal három fényképalbumot, lapozgassa át, amíg egy kicsit körülnézek, olyan rég nem jártam itt! – mondta a MOM Kulturális Központ kávézójában Pege Lászlóné, Zsóka, majd a képek láttán előtörtek a régi emlékek, felbukkantak régi nevek. – A fotón "Mária gyermekével" a betlehemi előadásban Krisztina, ő az első években járt hozzánk, amikor még a Böszörményi úton voltunk. Ma már anyuka. Amikor a kislánya, Niki hároméves lett, hozzánk íratta. Karácsonykor megszületett a második gyermeke, aki most kilenc hónapos, de Krisztina már jelezte: „Legyen ám helye neki is!” Belépett a második generáció.

Miben volt más a harminc éve alakult magánintézmény, mint az akkori állami óvodák?

– A szülők örültek, hogy van olyan óvoda, ahol gyermekeik a családhoz hasonlóan oldottan, szeretetben, elfogadó környezetben növekszenek. Helyük, szerepük van a kis csoport életében, annak alakulásában. Fontos, hogy a gyerek megismerje az őt körülvevő környezetet, s így tanuljon meg abban biztonsággal tájékozódni. Ki kell mozdulni a négy fal közül, és megismerni a folyamatosan táguló világot! Már akkoriban rendszeresen kirándultunk a Margitszigetre, az állatkertbe, a Normafához és így tovább. Az ott átélt élményeket feldolgoztuk az óvodában. Sokat beszélgettünk, rajzoltunk és barkácsoltunk. A kirándulások utóélete is hozzátartozott az ismeretszerzéshez.

Mi az, ami az elmúlt harminc évben változott a szülő–óvoda viszonyban?

– Sok minden… A szülő igénye kiegészült a huszonegyedik század felgyorsult világának követésével. Szeretné, ha gyermeke minél könnyebben válhatna sikeres emberré, s úgy érzi, ezt nem lehet elég korán megalapozni.

Egyetért ezzel a szemlélettel pedagógusként?

– Természetesen így semmiképpen sem. A mi célunk a harmonikus, egészséges önbizalommal rendelkező, széles látókörű, önállóan gondolkodni tudó és döntést hozó emberré nevelés.

Értsem ezt úgy, hogy a nyolcvanas években még inkább a társadalom személytelen kis egyedét kellett nevelni, ma pedig a család legkisebb tagjának fejlődését segíteni?

– Mindig a család legifjabb tagjának nevelése volt a feladat, csak ezt nem mindenki azonos módon értelmezte. Ezért is volt érzékelhető különbség az addigi kínálathoz képest, amit első magánóvodaként mi hirdettünk. A szülők hamar megérezték ezt.

Amikor tavasszal beszélgettünk az óvodai körkép kapcsán, elmesélte, hogy kezdetben még azt is nehéz volt kideríteni, egyáltalán kihez forduljanak engedélyért az óvoda megalapításához.

– Igen, mert az akkori rendszerben erre még nem volt példa.

Ha harmincévnyi tapasztalattal újrakezdhetné, mit csinálna másképp?

– Természetesen újra óvónő lennék, olyan óvodában, ahol a gyerek a főszereplő. Bár az elmúlt évek alatt a hivatásom mellett meg kellett tanulnom a gazdálkodást és a vállalkozásmenedzselést is. Hiszek abban, hogy az óvónői hivatás hamarosan méltó elismerésre talál, és fiatal, tehetséges kollégák válnak a szakma elkötelezettjeivé.

A. I.