Élet és álom a Hegyvidéken

„A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét a kultúrtörténész, muzeológus kapta munkájáért. A Hegyvidék Díszpolgára cím azonban Irénke néninek jár, aki mindig barátságos, közvetlen, és fantasztikus lelkületével összetart egy közösséget” – indokolta Kovács Gergelyné díszpolgári kitüntetését Pokorni Zoltán. A polgármester az avatóünnepségen arról is beszélt, hogy az embernek, ahogy mennek az évek, egyre kevésbé fontosak a „vitrinek”, mert már nem használjuk, hiába vannak tele sokat érő tárgyakkal, régiségekkel. Ekkorra az emberi szálak maradnak meg igaz értékként, valamint az, amit társainktól, barátainktól, közösségünktől kapunk. „Irénke néni ezeket a szálakat tudja a mai napig tökéletesen szövögetni, ezért becsüljük, ezért adjuk szeretettel ezt az elismerést is” – mondta a polgármester.
Juhász Judit, a Magyar Művészeti Akadémia sajtófőnöke szerint „Kovács Gergelynét olyan kohéziós öntudat mozgatja és élteti ma is, ami a családon túl egy közösséget is képes összetartani, bennük az együvé tartozás tudatát erősíteni”. Majd így folytatta: az emberi kapcsolatok szétesésének korában Irén asszonyhoz megszámlálhatatlan barát, pártfogolt, tanítvány kötődik, talán azért, mert ő soha nem kapcsolatokat épített, hanem mindig barátságokat szőtt.
„Egy szívvel, lélekkel teli embert ismertem meg benne, aki felelősséggel viseltet az egész nemzet iránt” – mondta barátként Kovács Gergelynéről dr. Molnár Imre. A Varsói Magyar Nagykövetség tanácsosa kiemelte, hogy Irénke néni a sokszor méltatlan körülmények ellenére is szeretni tudta hazáját, s példájából azt tanulhatjuk meg: kinek-kinek annyi jut ebből a foszladozó hazából, amennyit szeretni tud belőle.
„Nekem egyszerre élet és álom a Hegyvidék” – foglalta össze érzéseit otthonáról Kovács Gergelyné, aki meghatottan vette át a polgármestertől az önkormányzat elismerését. A díjazott elmesélte: miután a XII. kerületbe költözött, soha többé nem akart máshová menni. Elsősorban a közösség miatt talált itt otthonra – úgy érzi, sehol másutt nem láthat annyi ismeretlenül is ismerős arcot, mint a Hegyvidéken, amelyet magában csak az „összemosolygás kerületének” nevez.
Irénke néni visszaemlékezései szerint már gyermekkorában tudta, mi a sorsa, hiszen konfirmálása során éppen a következő igét kapta lelkészétől: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze”. Az útmutatást először súlyos tehernek érezte, később azonban rájött, áldás számára, mert mindig örömet okozott neki a munka.
Az idegenforgalom, a természetvédelem és a muzeológia területén szerzett tapasztalatait szívesen megosztaná a Hegyvidék közösségével. Egyik álma, hogy a Farkasréti temető, ahol a XX. századi neves magyarok sírjai domborulnak, váljon nemzeti panteonná. Ehhez jövőre egy általa szerkesztett hangos könyvvel kíván hozzájárulni, amely száz itt nyugvó jeles magyarról és sírjukról ad majd át ismereteket.
A Jókai-kertben a múlt századi értelmiségi élet körülményeinek bemutatására hozna létre egy kiállítóhelyet; illetve kialakítaná a XX. századi hegyvidéki otthonok múzeumát. Ennek érdekében férjével – aki július elején elhunyt – még tavasszal elhatározták, az otthonukat díszítő antik bútorokat, valamint a jórészt baráti ajándékként kapott művészeti alkotásokat a kerületi önkormányzatnak adományozzák, hogy hitelesen tudjanak bemutatni egy hegyvidéki otthont az összemosolygás kerületéből.

z.