Páfrányfenyő: dísz- és gyógynövény egyszerre

A Ginko biloba tudományos névre hallgató páfrányfenyő egészen egyedi vonalat képvisel a növényvilágban a nyitvatermők között, se nem páfrány, se nem fenyő, sőt, ma már egyetlen közeli rokona sincs, magányos fajként dacol az évek múlásával. Ám mielőtt a túlélésért folytatott küzdelmének a kilátásait mérlegelnénk, fontos megjegyezni, hogy ugyanennek a növénynek a foszíliái már a dinoszauruszok csontjai mellől is előkerültek, azaz 270 millió éve szinte változatlanul maradt fenn.
A győztes csapaton nem érdemes változtatni – mondják a sportban. Talán ez történt a páfrányfenyővel is, amelyen kevés nyomot hagyott az evolúció.
Ma a növény vadon csak Kína egyes területein fordul elő, ezért a Vörös listán veszélyeztetett fajként szerepel. A kihalás azonban még nem fenyegeti közvetlenül, mert egy-egy példánya akár 2500 évet is megélhet, és a világ számtalan helyén szaporodik kertekben, parkokban. Ráadásul Kínában is több félig vadnak tekinthető állománya van, ezeket valószínűleg szerzetesek telepítették bő ezer évvel ezelőtt.
A hosszú élet titka az ellenállóságában keresendő: a fa jól érzi magát a legkülönfélébb környezeti hatások között is, még a városok szennyezett levegője sem károsítja. Érdekes módon az évmilliók alatt kártevője sem akadt, így egészséges, nem korhad. Még a hirosimai atomrobbantást is túlélte néhány páfrányfenyő.
Magjai Kínában megbecsült alapanyagok, amelyekből ünnepi finomságok készülnek. A buddhizmushoz fűződő kapcsolata mellett népszerűségét növeli a neki tulajdonított afrodiziákumhatás is.
A hagyományos gyógyászatban nem a magokat, hanem a leveleket használják. Az ezekben fellelhető számtalan hatóanyag elsődlegesen a keringési rendszerre és az idegrendszerre hat jótékonyan. A vérkeringés élénkítése és a vérnyomás karbantartása mellett az emlékezet tompulása ellen is jó. A levelekből frissen tea készülhet, de feldolgozva tabletta formájában is forgalomba kerül, az otthoni felhasználás azonban az esetleges allergiás reakciók és más mellékhatások miatt nem javasolt.
A kertbe ültetett példányok eleinte erősen felfelé növekednek, kevés oldalhajtással. Csak néhány évtized után kezd kialakulni a jellegzetes kúp alakú korona. Általában nem nő magasabbra 20-25 méternél. Igazi díszét a levelei adják, amelyek háromszögletű legyezőre emlékeztetnek. Párhuzamos ereikkel összetéveszthetetlenek.
Ősszel a fa valamennyi levele egyszerre színeződik sárgára, majd szinte "varázsütésre" egyszerre hull le. A virágai jelentéktelenek, termései azonban – amelyek csak a nő ivarú fákon fejlődnek – magukra vonják a figyelmet. A csonthéjas mag körüli gömbölyű gyümölcshús éretten ugyanis meglehetősen büdös. Egy-egy termő fa alatt ilyenkor egy népes macskakolóniát is megszégyenítő szag terjeng.
A növényt a legtöbb kertészetben meg lehet vásárolni, de mi is kísérletezhetünk a magvetéssel. Például a Füvészkertben élő páfrányfenyőcsoport évről évre bőséges termést hoz (és mivel porzós egyedek is vannak a közelben, a termések megeredésében is bízhatunk).
A késő ősszel lehulló és a talajról összegyűjtött tucatnyi termésről távolítsuk el a gyümölcshúst, tároljuk a csupasz magokat száraz, hűvös helyen, majd tavasszal vessük el őket a kertben! Jó arányban megerednek, de a csírázás elhúzódhat. A kikelt növényeknél csak a szerencsében bízhatunk, a vásároltaknál viszont érdemes porzós növényt választani, hogy a későbbi termés ne okozzon kellemetlenséget.
Gyorsan nő, már tízéves korára öt-hat méter magas lehet. Termőhelyével szemben nem igényes, vízigénye sem különbözik a legtöbb kerti növényétől. Megbízhatóan fagytűrő, nem kell metszeni. Fája tömör, erős, szép bútorfa.
És még egy jó hír: megfigyelések bizonyítják, hogy a nagyobb példányok környezetében sokkal kevesebb a szúnyog!

(Barta)