A tűzecset mestere

A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje mellett ezen a tavaszon megkapta a Németh Aladár-díjat is. Ez utóbbi névadója neves formatervező volt. Ismerték egymást?

– Nemcsak hogy ismertük, tanszékvezetőm is volt a főiskolán. Tudja, abban az időben, amikor az Iparművészetire jártam, még nem volt külön az ötvös szak, az ipari formatervezői tanszékhez tartoztunk. De ismertem szinte valamennyi MÚOSZ-díj névadóját. Közülük Kerényi Jenő például apám kollégája volt, kissrác koromban többször jártam a műtermében, Pogány Frigyes pedig a főiskola szeretett rektora, akitől környezetesztétika órákat hallgathattam.

Miért éppen az ötvösség vonzotta?

– Nem kimondottan az ötvösség, sokkal inkább a fém vonzott. Az édesapám volt az egyike a hatvanas években azoknak a szobrászoknak, akik rézből kezdtek a lakótelepi egyforma házak bejáratai fölé megkülönböztető jeleket, lemezdomborításokat – ma úgy mondanánk, piktogramokat – készíteni. Nála láttam a fém használatát. Amikor a művészeti gimnáziumba jelentkeztem, üveg szakra vettek fel, amit sosem bántam meg, mert így az üveg szépséges rejtelmeibe is beleláthattam – de az első év után átmehettem az ötvös szakra, és később is ezen a szakon folytattam a tanulást. A mai napig a fém szeretetében dolgozom. De már nemcsak ötvösnek, hanem szobrásznak is tartom magam. Már a főiskolán is a szobrászat, a nagyplasztika felé kezdtem nyitni, és édesapámtól nagyszobrok készítését, valamint az éremművészetet tanultam. De én elsősorban lemez-, s nem mintázott szobrokat készítek.

Egy interjújában azt mondta, kevés tervet készít, rögtön az anyaggal kezd dolgozni.

– Van, amikor készítek rajzot, van amikor csak vázlatot, illetve nagyszoborhoz kicsinyített modellt. A szobornál legelőször a fejet, utána a kezeket, majd a test többi részét készítem el, aztán építem össze az egyes részeket. Így készült például a Liszt-szobrom is a franciaországi Châteauroux város számára. Liszt Ferenc húsz-huszonöt éves korában játszott ebben a városban, és a mai napig komoly kultusza van ott, októberenként nagyrendezvénnyel, koncertekkel emlékeznek meg róla. A kétszáz éves évforduló tiszteletére rendelték tőlem a szobrot, amely a Redemtoriste templom apszisába került: az álló Liszt egy klaviatúra fölé emeli a kezét. Sikerült nemcsak régi billentyűzetet, de ugyancsak régi kottatartót is szereznem hozzá. Tavaly október 26-án volt az avatása, és Bogányi Gergely jött játszani: többen úgy éreztük, mintha a templomban valóban ott lenne Liszt Ferenc.

Hommage a Liszt Ferenc

Nemcsak emiatt volt sűrű a tavalyi ősz…

– Firenzében, a Dante Múzeumban volt egy kiállításom. Meghívtak, hogy…

…bocsánat! Álljunk meg egy szóra: Firenzébe, éppen Firenzébe kiállítani hívtak egy külföldi szobrászt?! Megtisztelő érzés lehetett!

– Ahogy mondja, szobrász ritkán kaphat ennél nagyobb elismerést. Egy Dante-szobrot és a Dante-trilógia Pokolját vittem, harmincnégy képben. És igaza van, tényleg én lehettem az első külföldi szobrász, aki ott kiállíthatott. Dante Firenze büszkesége volt. Legnagyobbjuknak a munkáját átültetni a saját műfajomra és a huszonegyedik századra – ez volt számomra a fontos. Ugyanígy fogom megformálni a Purgatóriumot és a Paradicsomot is.

Noé bárkája

Egészen különös a képeinek a színvilága, számomra kicsit a régi Zsolnay-kerámiák eozin-mázát idézik.

– Nem teljesen véletlenül. Nem festéssel, hanem oxidációval nyerem ezeket a színeket.

Úgy tudom, senki más nem használja ezt a technológiát. Hány évig tartott mindezt kitanulni?

– Nagyon sok.

Velencei üvegművészekről lehet olvasni, hogy évekig, akár egész életükön át kísérleteztek egy-egy technológia tökélesítésén…

– Ezzel így vagyok én is. A Dante volt az első egész alakos szobrom, amelyik ezzel a technológiával készült. Az eljárással gyakorlatilag festeni lehet a rézlemezen – egyszer egy interjúban megkérdezték tőlem, mivel csinálom ezeket a színeket, azt feleltem: tűzecsettel. A kékeket a legnehezebb elővarázsolni. Nem nagyon lehet, de nem is akarok két egyforma művet alkotni.

Bacchus

Mikorra lesz kész a Dante-trilógia két másik darabja?

– Két év biztosan kell hozzá. Addig újra elolvasom az Isteni színjátékot, hagyom, hogy hasson rám, hogy aztán az egészet lássam folyamatában.

Két szobra, a Szent István király és Gizella királyné igen nagy kerülővel, de egészen a Vatikánig jutott el.

– Szent István halálának 950. évfordulójára, 1988-ban, a székesfehérvári kiállításomra készült el az államalapító, 1999-ben pedig Gizella szobra. A Magyar Intézet tárlatán volt együtt először a két szobor. Előtte, 1996-ban a Szent Istvánnal Izraelben voltam, egy tel-avivi kiállításon – engedélyt kaptam, hogy bemutathassam a figurális műveimet. Így az államalapító király társaságában a négy evangélistát, Mátét, Márkot, Jánost és Lukácsot is. Szent Istvánt és Gizellát ezután Ráckevén, majd a Stefánia Palotában állították ki. Itt a megnyitón Gyurkovics Tibor költő, író barátom nagyon zavarba hozott: azt mondta Mádl Ferenc köztársasági elnök úr és felesége, Dalma asszony előtt, hogy milyen jó lenne, ha az elnök úr az első útja alkalmával elvinné a két szobrot Őszentségének, a pápának. Éreztem, ahogy a mondat hallatán kiszalad a vér az arcomból, hiszen azt sem tudtam, hogy az elnök úr épp oda készült. Úgy tudom, Mádl Ferenc ekkor döntött, hogy magával viszi ajándékba a szobrokat a Vatikánba – és a delegáció tagjaként elkísérhetem őt. Az ekkori audiencián találkozhattam másodszor II. János Pál pápával.

Noé bárkája (részlet)

Azoktól, akik személyesen találkoztak vele, azt hallottam, hogy egészen különleges, erős kisugárzása volt. Igaz ez?

– Nagyon is. Mindenképpen. A vele való találkozás nem fogható semmi máshoz. Olyan átható volt a tekintete, szellemének kisugárzása, ami sokakat megérintett. Engem is.

Minden művéről olyan odaadással beszél, hogy mindegyikről azt gondolnánk, az a kedvence, aztán szóba kerül egy másik, s akkor meg arról. Van egyáltalán kedvence? És azt tudja, hány műve van?

– Lemezképből körülbelül ötszáz, szoborból ötven lehet, de hogy hány érme és hány úgynevezett útirajz, azt nem tudnám megmondani. Sok. Kedvencem? Szent István királyként, emberként, államalapítóként már gyerekként megfogott, jó érzés volt, hogy elkészíthettem a szobrát. A Noé bárkája, a Jó pásztor, az Utolsó vacsora, a nem szakrális művek közül Széchenyi nagycenki szobra, a képek közül a Velence-sorozat, a Ponte Vecchio, a Tenger – hommage à Debussy, a Pomod’oro étterem Perinaldo című nagy lemezképe – egyebek között ezek azok, amelyeket, ha még egyszer kellene, ugyanígy készíteném el.

Láthatja mostanában valahol a közönség a munkáit?

– A Műgyűjtők Éjszakáján, szeptember 22-én a Prestige galériában, a Falk Miksa utcában kiállítom a Szent István-portrét és a Szent Jobbot méltató kisszobromat. Ugyanezen a napon a Szakrális Művészetek Hete keretében a városmajori plébánia kápolnájában lesz vetített képes előadás a szakrális munkáimról, és könyvbemutató is. Mindkettő elég késői órán, de remélem, ez nem tart majd vissza senkit attól, hogy megtiszteljen a figyelmével.

Gróf Széchenyi István

Antal Ildikó

Madarassy István 1948-ban született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1973-ban. Mesterei Engelsz József ötvösművész, Illés Gyula szobrászművész és Gerzson Pál festőművész voltak. Példaképének édesapját, Madarassy Walter szobrászművészt, Szentpéteri József ötvös mestert, Cellinit, Donatellót és Ducciót tekinti. 1973 óta mutatja be alkotásait hazai és külföldi tárlatokon. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a DunapART Művészeti Társaságnak, a salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának. 1994-ben a Dante Biennále aranyérmét kapta Ravennában a Pokol kapuja című műve. 2004-ben a Köztársasági Elnök Érdemérme kitüntetést vehette át Mádl Ferenctől, 2010-ben pedig a magánalapítású Gundel-díjat. Ebben az évben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztet, valamint a Magyar Újságírók Szövetségétől a Németh Aladár-díjat is megkapta.

„Madarassy István […] számára az »ars« szó – eredeti értelmének megfelelően – valóban egyaránt jelent mesterséget és művészetet. Több műfajban dolgozó, autonóm művész, munkásságát az anyag és az alkotás tisztelete jellemzi.
Alkotásaiból sugárzik mély keresztény hite és a magyarság történelméhez, a nemzet múltjához való kötődése. […]
Műveiben találkozik a személyes tehetség, a plasztikai alakító képesség és a figyelem az ember által teremtett minden tárgyban megjelenő szellemi örökségre. Ez adja művészetének egységét, gondolati ívét és azt a lelki mélységet, amelyet Madarassy István fogalmazott meg tihanyi kiállításának szűkszavú bemutatkozásában: »számomra legfontosabb a harmónia«” – olvashatók a Madarassy István eddigi életművét bemutató album fülszövegében Mádl Ferenc köztársasági elnök 2004-ben mondott szavai.