Egy közpark viszontagságai

Születésem valamikor a jégkorszakra vezethető vissza. Az Ördög-árok az alsó szakaszán csak a pleisztocén végén vágódott be. Ekkor alakultam ki – vélik a tudósok – mint az árok hordalékos lapálya. Ha ez igaz, és mért ne lehetne az, létemet az Ördög-ároknak köszönhetem.
Dereng, hogy régestelen-régen, valamikor a tizennegyedik században egy Logod nevezetű falunak adtam helyet, mindaddig, míg a török hódítók el nem pusztították a települést. Sajnos alig maradt róla emlékem, mára egykori létét csak a Logodi utcanév őrzi. A jól értesült Bonfini mester szerint már 1476-ban, Mátyás király és Beatrix egybekelésekor is volt feladatom, helyet adtam a tiszteletükre rendezett harci játékoknak.
1663-ban láttam a Győr, majd Érsekújvár ellen gyülekező Köprülizádé Fázil Ahmed pasa csapatait. A törökök ekkor Kile mezejének neveztek. Meg kell hagyni, a történelem során nagyon sok néven illettek. Voltam a többi között Kaszáló-rét, Generális kaszáló (lévén a mindenkori várnagy kaszálója).
1739 júliusától novemberéig az ismét kitörő pestisjárvány karanténszabályait biztosító katonaságot kellett elviselnem. Az ilyenkor elkerülhetetlen kemény korlátozások ellen a tabáni lakosság fellázadt, és csak a Mária Terézia koronáztatása kapcsán gyakorolt közkegyelem mentett meg egyeseket a kivégzéstől, várfogságtól, börtöntől vagy egy kiadós botozástól. 1742-ben 500 bajor és francia hadifogoly kényszerült élvezni a vendégszeretetem.
Az eredetileg a Horváth-kerttel és a Városmajorral összefüggő, a mai pályaudvart is magában foglaló területemet 1752–1784 között hivatalosan a budai Vár védőövezetévé nyilvánították, ezzel puskalövésnyi távolságra megakadályozva beépítésemet. Ennek hála, akaratlanul időt hagytak a hasznosításomra a józanabb utókornak.
1795. május 20-án Martinovics és négy társa lefejezésének, majd június 3-án Szolárcsik és Őz kivégzésének lettem szomorú tanúja. Ennek köszönhetem, hogy majdan az ezt az eseményt megéneklő költő, a nagy forradalmár Petőfi Sándor lesz a keresztapám, ő nevez először egy versében Vérmezőnek.
1809-ben területemen zajlott a „Nemesi Felkelés” hadfelszerelése. Nem rajtam, inkább a minősíthetetlen fegyvereken múlott a győri csúfos vereség Napóleon seregétől. Ezen még egy Alvinczy kvalitású hadvezér sem tudott változtatni.
1820-ban Estei Ferdinánd tábornoknak köszönhetően körbeültettek fákkal. Ezzel és a középső részemen átfolyó Ördög-árok átterelésével elindultam a mai napig is tartó parkosodás útján.
1848. június 1-jén a budapesti helyőrség esküjét hallhattam – miniszterek jelenlétében – az V. Ferdinánd által kiadott új alkotmányra, és az óbudai népfelkelők a nemzetőrökkel egyesültek Jellasics ellen. Kisebb bonyodalommal járt, hogy a 23. (Ceccopieri) olasz gyalogezred 1. és 2. zászlóalja az utolsó pillanatban megtagadta az eskü letételét a magyar alkotmányra. Ennek oka vélhetően az volt, hogy tisztjeik elhitették a közkatonákkal: ha még egyszer leteszik az esküt, kétszer annyi ideig kell szolgálniuk. A katonák ellenkezését Mészáros Lázár hadügyminiszter szerelte le, aki olaszul elmondott szónoklatával tisztázta a helyzetet. Mivel Jellasics nem várta be a magyar csapatokat, így azok szétoszlottak.
Múltam egy kevésbé ismert momentuma, hogy 1849-ben – igaz, rövid időre – már állomásoztak területemen orosz csapatok. Buda 1849. május 22-én győzelemre vitt visszafoglalását is megszenvedtem. Szinte megkönnyebbülésként éltem meg, amikor a béke beköszöntével megjelent a 19 pontból álló utasítás: „5. Az előtalált lőport és tartalék kocsikat 6 fontos lőszer számára a már elhasználtak helyett a tüzérségi ütegparancsnokok által nyugta ellenében ki kell cserélni. E célból valamennyi kocsit fel kell állítani a Vérmezőn, ahová Jónák tüzér őrnagynak egy tisztet kell vezényelnie. […] 18. Mind a Bombatéren, mind a Vérmezőn mindaddig, míg állami javak találhatók ott, éjjel-nappal kettős őrséget kell fenntartani.”
Azért akadtak nyugodtabb, szebb időszakaim is, például amikor 1867-ben a koronázást ünnepelhettük az eseménynek kijáró pompával. Sajnos 1875. június 26-án nem mindennapi katasztrófának voltam tragikus elszenvedője. Este hat óra körül eddig nem tapasztalt felhőszakadás zúdult Budára, aminek következtében az Ördög-árok boltozatát feltépte a törmeléket magával ragadó víz, s összedöntötte a rajta lévő épületeket, sok halottat és tetemes anyagi kárt hagyva maga után. Gyászos napok voltak, de az élet ment tovább, egymás után jöttek újra a nagy ünnepek, amelyekből én sem maradhattam ki.
Ilyen volt 1886-ban Buda visszavételének 200 éves évfordulója, 1892-ben a koronázás 25 éves jubileuma, illetve 1896-ban a millenniumi népünnepély, június 8-án itt gyülekeztek az országos díszmenet résztvevői. A vármegyék lovas bandériumai igen gyakran produkáltak nem tervezett műsorszámokat. A zajongó tömegtől elszökött, vagyont érő hátasok több embert megtanítottak repülni.
Azért nemcsak használtak, de törődtek is velem: 1898-ban az Ördög-árok boltozatának meghosszabbítása során területem ismét változott. Egy évvel később, 1899. május 3-án nagy tavaszi katonai parádénak adtam helyet.
1914-ben késhegyre menő vita tárgya lettem a főváros és a hadsereg között, aminek nem várt, meglepő következménye lett. A jogbiztosító iratok lázas keresése közben ráleltek egy 1810-ben készült térképre, amely fellebbentette a nagy titkot, hová is temették a kivégzett jakobinusokat. A kormány felhatalmazta a fővárost egy Martinovics-emlékmű felállítására; a tervek szerint én büszkélkedtem volna ezzel, ahogy azt a Világ megírta az 1918. november 16-i számában.
De változott a hatalom, változtak az ideológiák. 1919. május 1-jén új szimbólumokkal ünnepelt az új rendszer, a Tanácshatalom, így az emlékmű helyett csak egy hatalmas, vörös szarkofágot kaptam "Martinovics" felirattal, természetesen ráadásként egy Lenin-mellszobrot, és fáimat piros dísszel dekorálták. Nem tudom, mi okozott nagyobb „örömet” nekem és a népnek: a július 21-én, az általános tüntetés és felvonulás alkalmával elhangzott Rákosi-szónoklat vagy az autósorozás, ami magyarul a magánautók hadi célokra – már amikor arra… – történő elrekvirálását jelentette.
Jött az újabb hatalomváltás, amiből akarva-akaratlanul én sem maradhattam ki. Csak ami úgy hirtelen az eszembe jut: 1920. április 11-én a nemzeti hadsereg felesküdött Horthy Miklós kormányzóra, 1924. június 15-én vitézzé avatások színtere lettem, 1928. június 18-án Horthy a hatvanadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen ellovagolt a felsorakozott fegyveres testületek, valamint leventék előtt, 1931. augusztus 20-án, Szent István napján a Nemzeti Lovarda kuruc lovas ünnepélyt rendezett rajtam. Nem tehetek róla, de imádom a nagyszabású látványosságokat!
Aztán, ahogy mondani szokták, derűre ború. 1931 szeptemberében ismét kijutott a gyászból, a felrobbantott biatorbágyi viadukt huszonkét áldozatának felravatalozásához kellett helyet adnom. Majd újfent látványosság: 1936-ban díszszemlével emlékeztünk meg Horthy bevonulásának tizenötödik évfordulójáról.
És újból jöttek a rossz napok – még ha csak napok, de sajnos évek… A Magyar Világhíradó 1936 januárjában arról számolt be, hogy a földcsuszamlás több házat megrongált a budai Várhegynek a parkom felé eső lejtőjén. Próbafúrásokkal vizsgálták a meglazult talajt, és a csőhálózatot rugalmasra cserélték.
Majd elért a háború és az azzal járó sok megpróbáltatás. Az 1944. augusztusi Magyar Világhíradó is írt arról az ünnepségről, amit földemen rendeztek: Csatay Lajos honvédelmi miniszter adta át a főváros ellen intézett légitámadások alatt személyes bátorságukkal kitűnteknek az új légoltalmi jelvényt. Megvallom, nem ilyen dicsőségre vágytam.
1945. január 21-én szükségrepülőtérré alakítottak át. Eleinte még leszálltak rám a gépek, később a tehervitorlások ejtőernyőn dobták le a lőszer-, benzin- és élelmiszer-utánpótlást tartalmazó konténereket a sötétség leple alatt, mert a bekerített csapatok csakis légi úton juthattak ezekhez. Ekkor már az egyetlen lehetőség voltam a körülzárt német és magyar egységek pótlására.
Az akciók egyirányúvá váltak, rólam a pilótáknak – már akik egyáltalán még landolni tudtak – nem volt visszaút. Az 1945. február 23-án megtartott koronatanácson felmerült, hogy német csapaterősítések légi úton történő bevetését segítem, ami az időközben teljesen használhatatlanná vált területem miatt már elkésetté vált.
Az ostromot követően közel kétméternyire feltöltötték törmelékkel a területem. Több legenda kering erről. Egyrészt sok, a harcok során megsérült – mára elveszettnek nyilvánított – szobrot őrizhetek, de némelyek szerint elhunyt katonáknak is – akiket a törmelékek közé temettek – vigyázok örök álmára.
Amikor a parkom alatt egy korszerű föld alatti transzformátor-állomást létesítettek, a munkálatok során jó néhány érdekesség előkerült. Ma már nincs okom félni a minden zöldterületet felzabáló beépítésektől, nem lenne épeszű beruházó, aki vállalná mentesítésem költségeit. Így végre nyugodtan élvezhetem a kertészek gondos, szakszerű kényeztetését, nyaranta a játszadozó gyerekek zsivaját. Mondjátok meg, emberek, kell ennél több egy hányatott múltú közparknak?!
Végezetül mit is mondhatnék még magamról? Sok mindent megéltem, sok mindennek tanúja voltam, de azért még sok-sok titkot őrzök…

A Vérmező meséjét lejegyezte:

Szatucsek Tibor