Karácsonyi beszélgetések: Hardi Richárd - Richárd testvér Kongóban operál

Mi volt az első nehézség, amikor kikerült?

– Amit itthon egyszerűen megcsinálhattam, ahhoz kint nem volt műszer, ki kellett találnom, mivel dolgozzam. Egyszer például egy távcsövet alakítottam át operációs mikroszkóppá. Aztán a környezetet, az ottani élelmet is meg kellett szokni, átesni néhány betegségen, mint például a malárián – ezek sem könnyítették meg az első időket, ráadásul megérkezésem után hamarosan kitört a háború az akkori Zairében.

Európai embernek szerencsére szokatlan a háborús közeg…

– A kórházban mi fogadtuk és láttuk el a sebesülteket. Nem tudtuk, mi várható, de a közösségi erőben megkapaszkodhattunk. Szemészként csak 2002 után kezdtem dolgozni, addig főleg sebészi feladataim voltak.

Jól tudom, hogy hatmillió ember ellátására mindössze ketten vannak szemészorvosok?

– Nem – nyolcmillióra vagyunk ketten. Egy belgyógyász kolléga is szerzett időközben szemészképesítést, de csak ketten operálunk. Kongóban a lakosság zöme fiatal, viszonylag kevés a szemészeti problémájuk. Ha a szembetegségekhez viszonyítva számoljuk ezt a hatalmas tömeget, akkor közel ötvenezer műthető beteget kell két orvosnak ellátnia.

Van hozzá rendelőjük?

– Nyitottunk egy szemészeti centrumot 2006-ban, ott mindent elvégezhetünk, épp csak fekvőbetegeink nincsenek. Most egy orvos kollégám van, és négy szakasszisztens ápolónk.

Ki finanszírozza a munkát?

– Egy nagy nemzetközi társaság belga csoportja támogat minket, ennek ellentételeként szakvéleményeket adok nekik, és az általuk támogatott kongói vidékekre is eljárok beteg gyerekeket operálni. A szemészeti centrumunk a különböző támogatások révén nagyon jól felszerelt – a kongói viszonyokhoz képest. Például ultrahangos lencseleszívást csak mi végzünk az országban, az ez után szükséges műlencséket adományként kapjuk, például nemrégiben a hegyvidéki Medicontur Orvostechnikai Kft.-től. De nagy hasznát vesszük a használt kereteknek, szemüvegeknek is. Utóbbiakat általában templomokban szokták nekünk leadni.

Milyenek az afrikai emberek?

– Egészen mások, bár nehéz megfogalmazni. Talán könnyedebb életfelfogásúak, mint mi, európaiak. Az ottani meleg klíma a munkához is más hozzáállást diktál, de hamis lenne azt állítani, hogy lusták. Keményen dolgoznak, ha kell, de nem dolgozzák halálra magukat azért, hogy négy házuk legyen. Nem halmoznak fel készleteket – élelmiszert már csak a meleg miatt sem tárolnak két-három napnál tovább. A törzsi felállásban törzsön belül nagyon összetartanak. Az igazi kihívás persze az, hogy a törzsek egymással hogyan jönnek ki. Kongó hatalmas ország, több száz etnikummal, százötven elkülönített nyelvvel. Emellett rengeteg kihasznált és kihasználatlan geológiai kincsük van.

Lehetne akár a világ egyik leggazdagabb országa?

– Lehetne, igen. Egyebek mellett arany-, ezüst-, réz-, gyémántlelőhelyeik vannak, de követhetetlen érdekrendszerek hálózata uralja az egészet, és a nép mindebből semmit nem élvezhet.

Hogyan telnek az ünnepek Kongóban?

– Ünnepelni nagyon szeretnek. Ilyenkor családostul összejönnek, nagyokat lakomáznak. Mindenki valamilyen egyházhoz, esetleg szektához vagy akár család által alapított gyülekezethez tartozik, a városokban is elenyésző az ateista réteg. A keresztény egyházak ünnepei nagyon fontosak a számukra.

Milyen ott a karácsony?

– Örömteli. Nincs rohangálás, nincs bevásárlás és ajándékozás. Van viszont egy többórás istentisztelet, amit közösségi ünneplés és nagy lakoma követ. A keresztelés, de még inkább az első áldozás és a bérmálás számít még komoly, nagy ünnepnek a húsvét, a karácsony és az újév mellett. De tudja, mi az, ami társadalmilag igazán meghatározó ünnep? A gyász. Ha valaki meghal, egy-két napig siratják, majd eltemetik, utána még siratják egy ideig. A gyász negyven napig tart, ez alatt a házban rendszeresen megfordulnak az ismerősök, barátok. Tíz-tíz percre mindennap visszamennek, enni és inni visznek a gyászolóknak. Ha pedig egy fontos ember hal meg, mondjuk az egyik falu vezetője, akkor három napig iskola sincs – mondjuk ez meg is látszik a rendkívül alacsony oktatási nívón…

Az ünnepeket mindig távol tölti a családjától?

– Többnyire igen. Évente általában egyszer utazom haza, néhány hétre. Ilyenkor kell részt vennem az éves továbbképzésen, tárgyalnom a nemzetközi szponzorokkal, és időt szakítanom arra is, hogy a családommal, édesanyámmal és a testvéreimmel pihenhessek.

Meddig marad Afrikában?

– Nem a missziós dönti el, ha kimegy, hogy meddig van az adott helyen – addig, amíg a hívás tart. Az afrikaiak nagyon befogadóak, ha az első nehézségeket leküzdi az ember, szívesen marad. Különösen, ha látja, mekkora szükség van a segítségére.

Antal Ildikó