Hegyvidéki városrészek: Jánoshegy

Különleges módon a Jánoshegy városrész határait több helyen turistautak alkotják: az Árnyas és a Remete úton haladó városrészhatár a Tündér-sziklát délről megkerülő turistaútra fordul, majd a Tündérhegyi úton vezet a Kossuth-emlékműig. Innen a Jánoshegyi út felé vezető turistaúton halad, ahol hosszasan a Jánoshegyi út a határ, végül az út leginkább északi kanyarjánál ismét turistaútra vált, így éri el a Budakeszi utat, ahonnan megint turistaúton vezet visszafelé az Árnyas útra.
Szent János, Hunyadi, netán Hench?
A városrésznek nevet adó János-hegy Budapest legmagasabb pontja az 528 méteres tengerszint feletti magasságával. A hegy és környéke a XIX. század óta a főváros legnépszerűbb kirándulóhelyei közé tartozik. Dél felé a Normafa-nyereg kapcsolja össze a Svábheggyel, nyugati és keleti irányban meredeken szakad le a Budakeszi-medence, illetve Zugliget felé.
A legkésőbb rögzült budapesti helynevek egyike, ugyanis még a XIX. és XX. század fordulóján is felváltva használták a János- és a Pozsonyi-hegy elnevezést. Ennek oka, hogy egyesek tiszta időben a hegytetőről látni vélték a pozsonyi vár négy csúcsát. Azóta már bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen, azonban a legenda sokáig tartotta magát.
A János-hegy elnevezés eredete is bizonytalan. Elképzelhető, hogy egy a XVIII. században a hegycsúcson felállított Szent János-szobor a névadó, míg más források a középkorra vezetik vissza, amikor a környéken vadászott Hunyadi János, akinek az életét egy vadászbaleset során egy gyönyörű, görög lány, Márta mentette meg. Felvetődött lehetőségként az is, hogy „János” nem más, mint Hench János XIII. századi budai bíró, aki a környék birtokosa volt. Egy biztos, mára fennmaradt mindkét elnevezés: a János-hegy lett a főváros legmagasabb pontja, míg a Pozsonyi-hegy az innen északnyugat felé nyúló hegygerinc.
A János-hegyen többnyire érintetlenül megmaradt a 160-180 éves bükkös és kocsánytalan tölgyes erdő. Kora tavasszal itt nyílik a Budai-hegység egyik első virága, a téltemető. Természeti látnivalói közül a hegy körpanorámát nyújtó csúcsa mellett meg kell említeni a Tündér-sziklát, valamint a János-hegyi-átjárót (sziklaüreget).
Ez utóbbi a Jánoshegyi út aszfaltjától nem messze nyílik, 1919-ben Kadič Ottokár térképezte fel és adott róla részletes leírást. A barlang 18 méter hosszú és természetes eredetű. Kadič és munkatársai feltételezték, hogy van más járata is, azonban az aszfaltút közelsége miatt a kitermelt földet nem tudták hol elhelyezni, így abbahagyták a feltárását.
A Tündér-szikla a János-hegy nyúlványát képező, 386 méter magas Tündér-hegy lejtőjéből emelkedik ki. Innen is szép kilátás nyílik a fővárosra. Könnyen hozzáférhető és jó minőségű dolomitja miatt sokáig kőbányaként használták a közeli területet, azonban 1977 óta környezetvédelmi oltalom alatt áll.
Négy királynéi séta a hegytetőn
A János-hegyet Erzsébet királyné látogatásai tették híressé. Ferenc József felesége 1882-ben többször is felment a hegytetőre, ahonnan az akkor már álló fa messzelátóról, a köznyelvben Gloriette-nek nevezett kilátóról nézett körbe. A fővárosi közgyűlés Gömöri Havas Sándor javaslatára emlékkövet állíttatott a királyné látogatásának tiszteletére. A kő az idők folyamán eltűnt, azonban a XII. kerületi önkormányzat 2007-ben az eredetivel megegyező formában és szöveggel visszaállíttatta. Erzsébet négy alkalommal sétált fel a János-hegyre: 1882-ben háromszor, április 2-án, május 16-án és október 9-én, majd utoljára egy évvel a genfi tragédia előtt, 1897. október 20-án.
Már korábban is többször felvetődött a turistaszervezetek és a főváros vezetésének képviselőiben, hogy a főváros legmagasabb pontján méltó kilátót kell építeni. Az ötletnek Erzsébet királyné halála adta meg a végső lökést, mivel a főváros vezetése méltó módon szeretett volna emléket állítani neki. Glück Frigyes, a Svábhegyi Egyesület akkori elnöke, az Astoriánál lévő Pannónia szálló tulajdonosa így írt ennek fontosságáról: „…a vidék szépségéhez illő, díszes kilátótoronynak az építését, amely méltó módon örökítse meg annak történelmi emlékét, hogy istenben megboldogult Nagyasszonyunk, Erzsébet királynénk gyakorta gyönyörködött e helyről a fenséges látképben”.
A kilátó építését 1908-ben kezdték el, és két év alatt fejezték be. Eredeti terveit Klunzinger Pál építész állította össze, az ő ötlete volt, hogy a torony tengelyét a hegy tengelyével egybeesően kell felállítani, így lesz harmonikus megjelenésű. A Klunzinger-féle terveket Schulek Frigyes módosította, az ő keze nyomán nyerte el mai arculatát az építmény. A kilátó az elmúlt száz évben többször is nagyon rossz állapotba került, azonban 2007-ben az önkormányzat felújította, s azóta ismét teljes szépségében megcsodálható.
Drótkötélpálya a Zugligetből felfelé
A János-hegynek a kilátó mellett hosszú időn keresztül volt egy másik vonzereje is: a vendéglő. Ezt 1880-ban alapította Eber János apja, akitől fia 1917-ben vette át az üzemeltetést. A millenniumi kiállítás erdészeti pavilonját bontották le és hozták fel ide, ahol újra felállították, hogy otthont adjon a János-hegyi vendéglőnek, amely eleinte csak nyáron működött.
Az egykori vendégkönyvben olyan hírességek aláírásával találkozhattunk, mint Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter, Károly király és Zita királyné. Szilágyi Dezső vasárnaponként idejárt tízóraizni, és Wekerle Sándor, valamint Apponyi Albert is rendszeres látogatók voltak. 1944-ben a teljes épület leégett, így az éttermet a kilátó aljába költöztették, aztán 1950-ben államosították, később büfé jelleggel működtették a 80-as évekig.
A leégett vendéglő helyén ma a Libegő felső állomását találjuk. Hazánk első személyszállításra használt kötélpályája a Zugligetből indul fel a János-hegyre. (Azóta épült egy másik libegő Sátoraljaújhely közelében.)
Először 1933-ban vetette fel ifj. Hantos János, hogy a Zugliget és a János-hegy között kábelvasutat kellene létesíteni. A helyszín ideálisnak tűnt, hiszen a zugligeti villamos-végállomást kötötte volna össze az egyik legkedveltebb kirándulóhellyel, megspórolva ezzel több mint egyórás gyalogutat. 1940-ben újra napirendre került a drótkötélpálya megépítése, akkor azonban a világháború akadályozta meg a megvalósítást. Mindkét elképzelés zárt kabinokban gondolkodott, úgy tervezték, azokkal szállítják majd az utasokat.
A világháborút követően újra napirendre került az ötlet, azonban ekkor más útvonalat szántak a pályának: a Bécsi útról a Hármashatár-hegyre vitte volna fel a kirándulni vágyókat. Ezt követően még számos elképzelést és tervet dolgoztak ki a XII. kerületi Tanács 1968-as döntéséig, miszerint el kell kezdeni a tényleges munkálatokat.
A drótkötélpálya megvalósítása közben állandó kérdés volt, milyen módon oldják meg az utasok szállítását. Kezdetben négy-, majd kétszemélyes, álló utasterű kabinokat terveztek, végül azonban a kétszemélyes ülőszékek mellett döntöttek. A döntéshozók közül sokan aggodalmaskodtak, hogy a folyamatosan mozgó székekbe való beszállás súlyos baleseteket okozhat. Az elmúlt majdnem negyven év alatt azonban egyetlen komolyabb sérülés sem történt.
Az egy kilométer hosszú kötélpályán 5,4 kilométer/órás sebességgel haladnak fel és le a székek, átlagosan nyolc méterrel a talaj felett. Másfél évig tartó építkezés után, 1970. augusztus 20-án nyílt meg a nagyközönség előtt a Libegő, amelynek kezdetben nem volt ilyen szépen csengő neve. Mivel a hatóságok nem tudtak dűlőre jutni, nyilvános pályázatot írtak ki, és a beérkező több tízezer ötletből választották ki a máig használt elnevezést.
Fontos még megemlíteni a Jánoshegyi utat, amely a kerület leghosszabb közútja, és 1886-ban kapta a nevét. Ezen közlekedett a főváros első benzinmotoros, menetrend szerinti buszjárata, amely a fogaskerekű Svábhegy állomásától a János-hegyi vendéglőig szállította az utasokat. Sokáig a Jánoshegyi út volt a főváros közigazgatási határa, amit máig láthatóan jeleznek az 1880-ban kihelyezett út menti határkövek.
A Jánoshegy városrész Budakeszierdővel közösen a Hegyvidék legérintetlenebb területét alkotja. Teljes egészében a Budai Tájvédelmi Körzet része, így remélhetőleg még sokáig nagyszerű kikapcsolódást nyújt a természetbarátoknak.

Balázs Attila