A válaszadó csend fotósa
A magyar kultúra napja kerületi rendezvénysorozatának koronája Olasz Ferenc legújabb kötetének bemutatója és az abban látható képek kiállításának megnyitója volt. Magyar–történelem szakos tanár, filmrendező, fotóművész, operatőr – mégis a legtöbben talán úgy ismerik Olasz Ferencet, mint azt a művészt, aki képes lefényképezni a Teremtő csendjét. A Magyar Örökség-díjas hegyvidéki alkotóval nemrég megjelenő, Te Deum című albuma kapcsán beszélgettünk.
Azt mesélte egy interjújában, hogy akkor volt az első igazi találkozása Krisztus-szoborral, amikor gyerekként a vihar elől keresett menedéket. Katartikus pillanat lehetett…
– Ez még a szülőfalumban történt, Alsópáhokon, és valóban kisgyerek voltam, ötödik–hatodik osztályos lehettem. Apám elküldött az egyik asztalos barátjához egy szerszámért, s hazafelé, a Hegy lábánál járhattam – így hívtuk mi, helyiek a Keszthelyi-hegység nyúlványát, egyszerűen csak a Hegy volt számunkra –, amikor óriási vihar kerekedett, és behúzódtam egy gesztenyefa alá. Nagyon féltem, imádkoztam, fohászkodtam, a Himnuszt is elmondtam, mert azt hittem, az is ima…
Valóban az.
– Igen, nemzetünk himnusza, azóta már tudom. Akkor találtam rá Krisztusra, Máriára, pontosabban a szobraikra, s azok is rám. Nem is hinné, milyen sok van belőlük szerte az országban. Ismeretlen, az utókor számára névtelen alkotók művei ezek, akik olyan szenteket hoztak szobraikkal az emberek közé, akik mindennapjaikban nyújtottak támaszt. Például Szent Vendel az állatok védőszentje, Nepomuki Szent János a vízen járók, hajósok, halászok, Szent Flórián pedig a tűzoltók védőszentje. Mária és Jézus alakjával együtt ezek a szentek is megtalálhatók voltak szinte mindenütt a Kárpát-medencében, meghatározták a falusiak életét, odajártak hozzájuk örömeikkel, bánataikkal, mindig megvolt, hogy ki gondozza a szobrokat és környéküket. Ma egyre több eltűnik, elenyészik közülük; a nemtörődömség, a szeretet hiánya miatt a megbecsülésük tűnik el. És ez pótolhatatlanul nagy veszteség.
Olyan művészi értéket képviselnek? Vagy a kapocsszerepük miatt nagyon fontosak?
– Az oktatásban művészeti értékekről beszélve mindig a magas művészetre gondolunk, olyan alkotásokra, amelyek katedrálisokban, nagy múzeumokban vannak, és világhírű mesterek keze munkáját dicsérik. Ezek a szobrok azonban, amikről én beszélek, funkcionális egységben éltek az emberekkel.
Önt hallgatva az embernek olyan képzete támad, hogy nem is élettelen tárgyakról, hanem élő alakokról van szó.
– Nagyon magaménak érzem Hamvas Béla gondolatát, aki szerint nemcsak az ember nézi a képet, a kép is nézi az embert, vagy esetünkben többnyire a szobrot. Tudja, mi a legszebb? Amikor ülök egy szobor lábánál, a fényképezéshez ideális fényt várva, s ilyenkor szinte személyes kapcsolatba kerülünk egymással.
Meditatív pillanatok lehetnek ezek.
– De mennyire! A legszebb pillanat, amikor a szobor és én nézzük egymást. Megörökítésükkor, az emlékekben nem a dokumentumérték érdekelt elsősorban, sokkal inkább az a hit, ami e szobrok arcáról tükröződik, a hitnek az a fényessége, amit a Szentírásból ismerünk.
A kötet témaköreit elválasztó természetfotók is olyanok számomra, mint egy-egy imádság, a réges-régi alkotások képei mellett fákat, virágokat, felhőket, napsugarat és vizeket örökített meg.
– Éppúgy az életünkhöz tartoznak a természet szépségei is, csak csendben szólnak hozzánk, hogy ők is itt vannak. Végül is a Kárpát-medence szakrális emlékeiből ezeréves kereszténységünk emlékei sorakoznak fel egymás után a kötetben, a veleméri, mártonhelyi templomtól egészen Gelencéig, vagy a délvidéki Nagyszentmiklóstól Lőcséig, Bártfáig. A Te Deum című albumomban névtelen mesterek alkotásainak gyűjteményét igyekeztem összeállítani, akiknek istendicsérete tükröződik évszázadok óta a művészetekben. A kétszázötven színes kép történelmi keresztmetszetet is ad számunkra.
Kit tekint a mesterének?
– Kifejezetten mesteremnek nem tekintek senkit, inkább impulzusok értek, művészettörténeti és népművészeti tanulmányaim segítségével figyeltem fel jelentős gondolkodókra. Igazságtalan lenne, ha bárkit kiemelnék, mert lehet, hogy éppen Pilinszky írásaiból tanultam a legtöbbet arról, hogyan fényképezzek. Talán mégis egy cseh fotós, Šudek lehet az, akit megemlítenék. Ő például alig mozdult ki saját környezetéből, kertjében a fákat, virágokat fényképezte, mégis ott van bennük a mindenség.
Nagyobb, kevésbé egzakt témát nem is választhatott volna, nemcsak e kötetében, de egész eddigi munkásságában. Életrajzában olvastam, hogy a fotózás mellett eddig száznál is több filmet készített fejfákról, templomokról, szentekről, más szakrális emlékekről – felsorolásuk is hosszú volna, mégis egyetlen szóval összefoglalható üzenetük: a hit.
– Képeim a hit erejét próbálják rögzíteni, talán olyanok, mint egy-egy imádság. Ugyanarról a csöndről szólnak, amiben Jézus tanítása nyomán imádkozunk. Talán mások számára is „kihallható” a képekből Isten csendje, amely átsegít azokon a napi buktatókon, felesleges sóhajokon és kéréseken, amikkel oly gyakran hozzá fordulunk. Nem tanultunk meg csendet teremteni magunkban és a környezetünkben, életünkben, pedig ebben a csendben a válaszokat is meghallhatjuk.
A. I.
Olasz Ferenc filmrendező, fotóművész, operatőr 1943. január elsején született a Zala megyei Alsópáhokon. Diplomáját magyar–történelem szakon szerezte 1966-ban, Zircen, Pápán, Hévízen tanított. 1970-ben helyezkedett el a Magyar Televíziónál, kezdetben ügyelő, majd a képzőművészeti osztály rendezője volt; 1972-ben kezdte készíteni az Örökségünk című sorozatot a magyar népművészet értékeiről, majd A mulandóság fölé című filmet a népi vallásosságról; 1976-ban portréfilmet forgatott Fülep Lajosról. Száznál több filmet készített. Fotográfiáin erdélyi, felvidéki és magyarországi pléh-Krisztusok, temetői keresztek, székely kapuk, bálványok és emberek láthatók, éppúgy, mint a páratlan természeti környezet. Munkásságát 1998-ban Magyar Örökség-díjjal ismerték el. Pályája kezdetétől rendszeresek a kiállításai, a hazai tárlatok mellett megismerhette képeit a párizsi közönség is. Filmjei bemutatják a Kárpát-medence közismert és rejtett szakrális értékeit és a magyar kultúrtörténet kiemelkedő egyéniségeit.