"Ez a hivatás örök szerelem"

Sokak szerint a pszichológia az egyik legrejtélyesebb hivatás, amibe nem szokás csak úgy belecsöppenni. Ön is tudatosan készült a pályára?

– Ha arra kíváncsi, iskolásként pszichológus akartam-e lenni, azt kell mondanom, hogy nem. Sőt, gyerekkoromban biztos voltam benne, hogy a tanári pályát választom, vagy legalábbis olyan szakmát, ahol gyerekekkel lehet foglalkozni. Ezt végül sikerült elérnem, akkoriban azonban még álmomban sem gondoltam volna, hogy pszichológusként lesz rá lehetőségem.

Hogyan lett mégis pszichológus?

– Elsőre talán furcsának tűnhet, de jogász édesapám hatására választottam ezt a hivatást, nyugodtan mondhatom, hogy az ő nyomdokaiba léptem. Már gyakorló ügyvéd volt, amikor felnőtt fejjel megszerezte pszichológusi diplomáját. A váci fegyházban helyezkedett el, ahol a lelki problémák mellett jogi ügyekben is fordulhattak hozzá az elítéltek. Mindig azt mondta, hogy a pszichológus a leginkább elesett embereken segít, ennél pedig nincsen szebb dolog a világon. Így kerültem az ELTE pszichológia–angol szakára, ahová elsőre felvettek. Erre a mai napig büszke vagyok, hiszen a pszichológiaoktatás már akkoriban is rendkívül szűk körű volt, a mi évfolyamunkon mindössze tíz helyet biztosított az egyetem.

Említette, hogy gyerekekkel szeretett volna foglalkozni. Az egyetemi évek megerősítették az elhatározását?

– Mindenképpen! A hivatalos gyakorlaton kívül ugyanis sikerült bejutnom Mérei tanár úrhoz, a Lipótra, az 1. számú gyermekklinikára Popper Péterhez, Ranschburg Jenőhöz, valamint Polcz Alainhez, aki a 2. számú gyermekklinikán dolgozott – hogy csak néhány mestert említsek. Sokat tanultam tőlük a szakmáról, ami még inkább megerősített abban, hogy nekem iskolapszichológusként a gyerekek lelkével kell foglalkoznom. Iskolásként én is rengeteget szorongtam a tanáraim miatt, utólag visszagondolva talán éppen azért voltam kitűnő tanuló, mert így akartam bizonyítani.

Mégis, édesapja nyomdokait követve egy börtönben kezdett dolgozni. Mi volt ennek az oka?

– Az ok prózai, abban az időben ugyanis még meglehetősen gyenge lábakon állt az iskolapszichológusi hálózat, ahogyan a nevelési tanácsadók sem bővelkedtek a szabad állásokban. Így aztán édesapám javaslatára a Budapesti Fegyház és Börtönben, a „Gyűjtőben” kezdtem el dolgozni, és bár sok mindenre ráébredtem az elítéltek között – a doktori disszertációmat a féltékenységből elkövetett emberölésről, ezen belül a féltékenység személylélektanáról írtam –, hamar rájöttem: ez nem az én helyem. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, bejutok valamelyik nevelési tanácsadóba. És nemcsak a nyári szünetek miatt – bár egy kisgyerekes szülőnek ez is főnyeremény –, sokkal inkább azért, mert az intézményhálózatot már akkor is a demokratikus struktúra és a jó hangulatú műhelymunka jellemezte. Így kerültem, egyébként valóban teljesen véletlenül, a XII. kerületbe 1979. március elsején.

Harminchárom éve dolgozik egy helyen, soha nem gondolkodott azon, hogy továbbáll?

– Nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, hogy soha. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, olyan nagy az ellenszél, az értetlenség a döntéshozók részéről, amivel már nem tudok megküzdeni. Aztán mégis maradtam, mert számomra ez a hivatás örök szerelem, egy jó házasság, amit az időről időre előforduló nehézségek ellenére sem rúg fel szívesen az ember. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nagyon gyorsan, alig két év után az akkori igazgató engem javasolt utódjának, így az elképzeléseimet immár három évtizede vezetőként tudom, vagy legalábbis próbálom megvalósítani.

Milyen sikerrel?

– A nevelési tanácsadó mindig egy kicsit marginális intézmény volt, a teljes szociális, oktatási ellátórendszer szempontjából a „futottak még” kategóriába tartozott. Amikor 1979-ben idekerültem, az intézmény leginkább egy korrepetáló helyre emlékeztetett, ahová a rosszul tanuló gyerekeket küldték az iskolák. Tőlünk azt várták, hogy segítsük lefaragni a tanulmányi lemaradásukat. Nekem viszont az volt a rögeszmém, hogy szakítsunk ezzel a beidegződéssel, inkább hozzunk létre egy gyerekpszichoterápiás rendelőt, mert rengeteg olyan lelki probléma van, amivel foglalkozni kell. Ezt többedmagammal nem csupán a Hegyvidéken, hanem a budapesti hálózatban is kezdeményeztem. 1984-ben jelent meg a Tanácstalan Tanácsadók című cikkem, amiben ezt először felvetettem. Sokan álltak mögém, így sikerült átformálni az intézményrendszert. A tanácsadó hálózat csírái már megvoltak, mi annyit tettünk, hogy ezt továbbfejlesztve megpróbáltuk széles körben elfogadtatni a pszichoterápiás szolgáltatásokat. Nem volt könnyű, hiszen mindenekelőtt a pszichológiai kultúrát kellett elterjeszteni, a szülők többsége ugyanis azt mondta, „nem hülye a gyerek, hogy pszichológushoz kellene vinni”. Úgy érzem, ezen a hozzáálláson is sikerült változtatni, amire mindannyian büszkék lehetünk!

Milyen lelki bajokkal foglalkoznak a nevelési tanácsadóban?

– Hároméves kortól érettségiig, vagy a középiskola befejezéséig jöhetnek hozzánk a gyerekek beilleszkedési, tanulási és magatartási problémákkal. Ez egyrészt adottság kérdése – előfordul, hogy valakinek kevesebb tehetsége van például a matekhoz, amin lehet valamennyit segíteni –, de ugyanúgy lehet szocializációs probléma is. Az viszont biztos, hogy a gyerek valójában egy tükör, amely megmutatja az otthoni bajokat. Persze előfordulnak szervi gondok is, ha ilyet tapasztalunk, továbbküldjük őt a szakintézményekhez. Egyébként nincs új a nap alatt, a problémák három évtizede is ugyanazok voltak, amikkel ma találkozunk, annyi változott, hogy a szülők már önként is elhozzák a gyerekeiket. Óriási előrelépés, hogy míg harminc évvel ezelőtt a nálunk megfordulók úgy érezték, betegek, megbélyegzettek, mostanában ez egyre kevésbé van így. A nevelési tanácsadóban azt mondjuk nekik, hogy vannak hibák, kellemetlen helyzetek, de ezeket meg lehet és meg is kell oldani, mert mindig van lehetőség a továbblépésre.

Knp.