Korán virágzó bokrok a kertben

Tamariska

Furcsán hangzik ez a név, talán a spanyol folyóról elnevezett nemzetség (Tamarix) tudományos nevének magyarosításából származik. A nálunk kertekben, parkokban előforduló növény a szegfűfélék rokonaként önálló osztályt alkot több mint 50 fajával.
A fajok az óvilágban (Európa, Ázsia, Afrika) terjedtek el, ott, ahol száraz, sós életteret találtak. Amerikába a sivatagosodás ellen vitték először, ma pedig arról vitatkoznak, hogy a tamariskák szorították-e ki az őshonos növényeket, vagy csupán betöltötték a mostoha életterekről kiszoruló eredeti fajok által szabadon hagyott területet.
Életerejét az amerikai példa mellett jól mutatja, hogy évezredek óta él (és virul) a közel-keleti és észak-afrikai sivatagokban is. Az Ószövetség említi, hogy Ábrahám kútja mellé ültetett egy ilyen fát, de a Koránban is olvashatunk róla, míg az egyiptomi mitológiában fontos szerepet kapott azáltal, hogy a halott Ozirisz testének rejtekhelye egy tamariskafa törzse volt.
A különleges rokonsággal rendelkező dísznövény kertjeinkben is bizonyítja, hogy jól viseli a szárazságot, nem igényes a talajával szemben, és károsodás nélkül elviseli a téli hidegeket. Tavasszal apró, rózsaszín virágokból álló füzérei a légiesen meghajló, kecses vesszők teljes hosszában nyílnak. A barna, hengeres ágakból kihajtó élénkzöld, szálas lombozat a virágok hervadásával egyidejűleg jelenik meg. A növény gyorsan fejlődik, és bár elsősorban bokorként tartják nyilván, idősebb példányai rövid törzsű, alacsony fácskákká cseperednek. Ritkábban találkozni lehet a korai tamariskákhoz nagyon hasonló megjelenésű, de a nyár derekán nyíló fajtákkal is, amelyek virágzása akár szeptember közepéig is eltarthat.
A tamariska könnyen szaporítható növény. Az érett ágakból készített arasznyi fás dugványok jól erednek nedves földkeverékben. Mivel a szártagok rendkívül rövidek, és a rügyek egymást érik, nem kell sok figyelmet szentelni a dugványok vágásánál, mindenképp lesznek a metszlaphoz közel eső nóduszok.
A tamariska természetesen gyakran szerepel a kertészeti árudák készletében is. A csenevésznek tűnő, lágyan bólogató növényke megvásárlása és elültetése előtt azonban érdemes végiggondolni, hogy a most még „gyámoltalan” csemete néhány év elteltével jelentősen megnőhet, és terebélyes bokorrá fejlődhet. A végleges hely gondos kiválasztása azért is fontos, mert a későbbi átültetést rendszerint erősen megsínyli.

Aranyfa

Bár a növényt minden kertvárosi ismeri, az elnevezés állandó félreértések forrása. A sárgán virágzó bokrot ugyanis a köznyelv aranyvesszőként tartja számon, mit sem törődve azzal, hogy „hivatalosan” az aranyvessző (Solidago) egy Amerikából behurcolt, megállíthatatlanul terjedő, sárga virágú, lágy szárú gyomnövény. Előfordul még az aranyeső elnevezés is, ami azonban a szakkönyvek szerint egy pillangós virágú díszfa (Laburnum).
A lombfakadás előtt virágzó aranyfa, amely a hegyvidéki kertekben is igen gyakori, a Forsythia nemzetséghez tartozik. Levágott és vázába tett hajtásain a négyszirmú, élénksárga virágok a szobában is kinyílnak. Gyakran az ilyen vesszők gyökeret is eresztenek, és tavaszra kiültethető növénnyé erősödnek.
A bokor elég kusza hajtásrendszert nevel, amelyet méteres hosszra megnövő, bókoló ágak sokasága alkot. Ezek a földet elérve gyökeret eresztenek, és erőteljes fejlődésnek indulnak. Egyes tövei néhány év alatt számtalan helyen gyökerező és hajtó, terebélyes és szövevényes bozótossá alakulhatnak.
A fentiekből láthatóan nem igényes növény, és a rendszeres gondoskodás hiányát sem sínyli meg. Igazán szép viszont csak akkor lesz, ha évenkénti metszésekkel korlátozzuk növekedését és fenntartjuk alakját. Növekedési erélyük és sűrű hajtásrendszerük miatt sövényekben kifejezetten jól érvényesülnek. A nemesített fajták között törpe méretűek is akadnak, amelyek kompakt bokorrá fejlődnek, és szoliter növényként is megállják a helyüket.

(Barta)