Németh László-díjat kapott Vértesaljai Mária

Amikor gyermekkorában megkérdezték, mi szeretne lenni, mit válaszolt?

– Szerettem volna erdész lenni, hogy kedvemre járhassam a hegyeket, matróz, hogy megismerjem a végtelen tengereket, és tanár, aki mindezt átadja a következő nemzedékeknek. A három kívánságot a tér, idő és a gondolat szabadsága iránti vágy köti össze, amiben ma is rendületlenül hiszek. Persze a történet úgy teljes, ha megemlítem a családi örökséget, hiszen édesanyám tanítónő, nagyapám pedig igazgató kántortanító volt Vértesacsán, de rajtuk kívül a szélesebb családi körben is vannak, voltak pedagógusok.

Ezek szerint az ön számára a pedagógusi pálya egyet jelent a szabadsággal?

– Talán nem használok nagy szavakat, ha azt mondom, hogy a pedagógusi pályát küldetésként élem meg. Ha pedig küldetésem van, akkor – legalábbis remélem – kapok annyi lelkierőt, ami segít megélni és átadni a gondolatszabadságot. Úgy hiszem, hogy bár manapság korlátok között élünk, a lélek szárnyalásáról nem kell lemondanunk. Nekem tanárként az a dolgom, hogy ezt az érzést a művészeteken és saját alkotásaikon keresztül megismerjék a tanítványaim.

Ezért választotta a rajzot és a művészettörténetet?

– A döntés egy hosszabb folyamat eredménye, azonban annyi bizonyos, hogy már kislányként éreztem valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat a művészetek, a rajzolás iránt. Pedig nem volt egyszerű gyermekkorom, nyolcan voltunk testvérek, ami azt jelentette, hogy éjszakánként lábtól-fejtől feküdtünk. Ez volt az oka annak is, hogy alsóban összevont osztályba jártam, ahol kevesebb idő jutott a művészeti oktatásra. Felsőben aztán már felfigyeltek a rajztehetségemre, ami arra jó volt, hogy fenntartsa bennem a tüzet. Már akkor is ugyanúgy érdekelt a szó és a látvány, a kimondott és a látott világ, imádtam Pilinszkyt, Radnótit és Adyt, József Attila versein pedig szó szerint elsírtam magam. A művészeteknek pedig éppen ez a tudásvágy az alapja, mert hiába van kézügyesség, hiába birtokolja valaki a technikai tudást, ha nincs mögötte gondolat, az ember nem válhat alkotóvá. A dunaújvárosi középiskolás évek éppen ezért nem az egyfelé való orientációt, hanem a szomjúságoltást jelentették. Aztán érettségi idején dönteni kellett a „hogyan tovább?”-ról, én pedig a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar–rajz szakára jelentkeztem.

Nem fordult meg a fejében, hogy inkább a művészeti felsőoktatásban tanul tovább?

– Sohasem volt meg bennem a vágy a csillogásra, sokkal inkább a tanításban megtestesülő alkotást tartottam fontosnak. Számomra az jelent örömet, hogy látom a munkám eredményét és talán kicsit saját magamat is a diákjaim alkotásaiban. Volt még egy gyakorlati oka is a választásomnak, a hét testvérem miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy belevágjak a bizonytalan egzisztenciát jelentő művészéletbe. Ennek ellenére nincs hiányérzetem, a főiskolán ugyanis többféle művészeti ágban, stílusban és technikában kipróbálhattam magam. Nyaranta ráadásul táborokban dolgoztam, ahol még több lehetőségem nyílt elmerülni az alkotás örömeiben.

Hogyan indult a pedagógusi pályája?

– A főiskola utolsó évében megyei ösztöndíjasként külön minisztériumi engedéllyel tanítottam a keszthelyi Szendrey Júlia Általános Iskolában, ahol később igazgatóhelyettes, majd igazgató lettem. Közben igyekeztem fejleszteni a tudásomat, elvégeztem a közoktatás-vezetői szakot, illetve módszertani képzéseken vettem részt a Képzőművészeti Főiskolán. Tíz évvel ezelőtt aztán Budapestre költöztem, ami óriási kihívást jelentett, hiszen addigi életemben a Balaton és a keszthelyi hegyek jelentették számomra az otthont. Ezt a természeti környezetet kerestem a fővárosban is, amit végül a Városmajori Gimnáziumban találtam meg: amikor beléptem az iskola kertjébe, úgy éreztem magam, mintha hazajöttem volna. Így lettem rajz- és művészettörténet-tanár a Hegyvidéken, miközben az első években a Baár-Madas Gimnáziumban is tanítottam.

Az általános vélekedés szerint a rajztudás veleszületett tulajdonság, amit nem lehet megtanítani. Egyetért ezzel?

– Épp ellenkezőleg! Biztos vagyok abban, hogy minden emberben benne van a művészi talentum. A pedagógusok felelőssége, hogy megmutassák a diákoknak, miben tehetségesek, mihez van készségük. Van, amikor egyszerű a feladat, máskor hosszú utat kell bejárni, amíg a gyerek elhiszi, hogy tud rajzolni, formázni, faragni, vagy éppen a számítógépes grafikában áll szép jövő előtt. Meggyőződésem ugyanis, hogy a rajz pontosan annyira készségtantárgy, mint a történelem, vagy a matematika, azaz az alapok mindenkiben ott vannak. Nem lehet véletlen, hogy az embert soha, senki nem kényszerítette rá az alkotásra, mégis évezredek óta ezt teszi. Ezért állítom, hogy a művészetekre igenis eredendően szükség van.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a művészettörténet tanítása?

– A művészettörténet az a tárgy, ami talán a legtöbbet segít a nevelésben, a lélek formálásában. A műalkotások mindegyikében benne van az emberiség egész történelme, kultúrája és gondolatvilága, nekünk csak az a dolgunk, hogy kiolvassuk belőlük az üzenetet. Ez olyan mankó, kinyújtott gyönyörű kéz, amit szerintem vétek nem megragadni.

Manapság egyre kevesebb idő jut a rajz tanítására. Hogy éli meg az óraszámcsökkenést?

– A normál tanterv szerint tanuló diákjaimmal mindössze heti egy órában találkozom, ennyi idő áll rendelkezésre az alkotásra és a művészetek átadására. Kicsit jobb a helyzet a humán tagozaton, ahol a rajz mellett heti két művészettörténet-óra is rendelkezésre áll. Ez még így is nagyon kevés, mégis örülök neki, hogy legalább ennyi időt kapunk. Arra törekszem, hogy minden pillanatot kihasználjak: a mostani tizedikesekkel ebben a heti egy órában, a százötven éve született Rippl-Rónai munkásságának bemutatása ürügyén, eljutottunk a plan airtől egészen a szecesszióig. Hasonló utat jártunk be a Dubuffet ihlette szobrok készítésekor, amikor Rodin szimbolizmusától kiindulva a konstruktivizmuson és a dadaista mozgalmon át a kubistákon keresztül eljutottunk a mai modern videoművészetig. Az elméletet mindig ötvözöm a gyakorlattal, hiszen a gyerekek alkotás közben tudják a legjobban megérteni az analógiákat a művész és saját munkája között.

Mit tart a legnagyobb sikerének?

– Többféle siker létezik. Az egyik, amikor az órán a magyarázatom után néma csöndben, elmélyülten dolgoznak a tanítványaim. Ez fantasztikus érzés, ilyenkor biztos vagyok abban, hogy meg tudtam érinteni a lelküket. A siker egy másik olvasata, hogy az országos rajz és művészettörténet OKTV versenyeken az elmúlt évtizedben több mint negyven tanítványom ért el kiváló helyezést. Volt olyan év, hogy a harmincötös döntőbe nyolc városmajori diák jutott be, és olyan is, amikor az első tízben öten képviselték az iskolánkat. De mindennél fontosabb, hogy az öregdiákok visszajárnak hozzám, ha pedig összefutunk az utcán, tudunk miről beszélgetni. Valójában folytatjuk az iskolában félbeszakadt társalgást.

S. M.