Gyertyák gyúltak a forradalom elesett hőseiért
„Ablakunk mind fény, gyertyaláng! / Aztán már settengő gyanuk. / Még egy éj. S Budapest köré / vashernyók gyűrűje szorúlt.” Szabó Lőrinc így írt Meglepetések című versében az 1956-os forradalom és szabadságharc tragikus végnapjairól. E sorok november 4-én, a forradalom gyásznapján Csoóri Sándor, Márai Sándor és Tamási Lajos „jajkiáltásaival” együtt hangzottak el a Hegyvidéki Önkormányzat által szervezett, mécsesgyújtással záruló emlékünnepségen.
„November negyedikén immár nyolcadik éve minden esztendőben gyertyát gyújtunk itt, a polgármesteri hivatal épülete előtt 1956 elesett hőseinek és áldozatainak emlékére” – mondta el az eseményen a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége által néhány napja emlékéremmel kitüntetett Fonti Krisztina. A kerületi alpolgármester kiemelte, hogy a forradalom leverésének gyászos pillanatait éppúgy nem szabad elfelejtenünk, mint 1956 dicsőséges napjait.
Ötvenhat évvel ezelőtt a XII. kerületben is éltek olyan polgárok, akik szembe mertek szállni a diktatúrával, és fegyverrel a kezükben küzdöttek a Szovjetunió hatalmas fölényben lévő hadserege ellen. Voltak, akik az életüket adták, másoknak hosszú börtönévekbe került ez a szerepvállalás.
1956 novembere csendesen kezdődött a Hegyvidéken, majd 4-én a hajnali órákban érkezett a hír: Kelenföld felől szovjet harckocsioszlop közeledik. A Gorbunov ezredes vezette csapatok feladata Buda elfoglalása volt, illetve meg kellett akadályozniuk, hogy a forradalmárok nyugatról segítséget kaphassanak.
A Maros utcai laktanyát kiürítették, a nemzetőrök állásokat foglaltak el a Vérmezőnél, valamint a Déli pályaudvarnál. Tervük az volt, hogy hagyják elhaladni a harckocsikat, majd a Moszkva téren bekerítik őket. Azonban Szabó Istvánnak, a Széna téri csoport vezetőjének a parancsára a Nagyenyed utcánál golyózáporral fogadták a páncélozott járművekről leugráló szovjet katonákat, akik közül öten életüket vesztették a rövid tűzharcban. Aztán tovább nőttek az ellenség veszteségei, amikor a forradalmárok Molotov-koktéllal felgyújtottak egy elhaladó teherautót. Hiába volt azonban a lelkesedés, a harckocsikkal és a Gellért-hegyről kilőtt gránátokkal szemben nem lehetett felvenni a harcot.
November 8-án már a legelszántabbak is kilátástalannak ítélték az ellenállást, és Szabó János vezetésével Nagykovácsi felé megpróbálták elhagyni a fővárost, de a szovjetek Solymár közelében elfogták őket. A megtorlások során a Maros utcában, illetve a Széna téren tevékenykedő nemzetőrök közül tizenötöt végeztek ki, közülük ketten kerületi lakosok voltak.
Pópa Papp József és Kokics Béla a Nagyenyed utcai ütközetben vettek részt, amiért 1958 tavaszán mindkettőjüket kivégezték, úgy, hogy Pópa Papp esetében még az ügyész sem tartotta indokoltnak a halálbüntetést. Emléküket tábla őrzi az Alkotás és Nagyenyed utca sarkán. A megtorlások áldozatai voltak a svábhegyi nemzetőrök is, akiknek hosszú éveket kellett börtönben sínylődniük – holott egyetlen „bűnük” az volt, hogy fenntartották a rendet és a közbiztonságot a hegyen.
sz.