Amikor a 101 év meg sem kottyan

Mindig figyelnünk kellene rájuk, s nemcsak azért, mert idősek, akiknek segítenünk kell, hanem mert ők azok, akik többet tapasztaltak, így többet is tudnak nálunk. Megtanultak valamit, amit mi már egyre kevésbé tudunk: értőn figyelni egymásra. Az idősek napja alkalmából az idén 101 éves dr. Posgay Bélával, a többgenerációs értelmiségi család jogász sarjával és immár többszörös felmenőjével beszélgettünk.

Mielőtt Béla bácsit az eddigi életéről faggatnám, hadd kérdezzem meg: feleségével ennyire jó géneket örököltek, vagy ilyen jó hatással vannak egymásra, hogy mindketten fiatalabbnak látszanak a koruknál?

– Az utóbbi az igaz, mi nemcsak jól kiegészítjük egymást, hanem soha is nem akartunk más korúnak látszani, mint ahány évesek vagyunk. Marikán sem látszik, hogy elmúlt nyolcvanöt esztendős. Persze, a kérdésének a másik fele is igaz lehet, hiszen a nagyszüleim is kilencven év feletti kort értek meg. Ők csehek voltak, a Monarchia idején költöztek Magyarországra, arról a részről, amely később Csehszlovákia lett. Nagyapám Mosonmagyaróváron végezte a gazdasági főiskolát, később Kassára került, a város mezőgazdasági kapcsolatait irányította. Az ő fia, azaz édesanyám testvére volt Kassa város tanácsának főkönyvelője.

Őrzik valamennyire a cseh gyökereket?

– Egyáltalán nem, a legidősebb rokonaim is inkább magyarnak tartották magukat, mint csehnek, hiszen nem éltek olyan környezetben, hogy ne váljanak magyarrá. Édesanyám, bár tanítónő volt, mégsem tanított, hanem – miután hozzáment édesapámhoz – a családot látta el, ami szintén nagy munka volt, hiszen öt gyerekük született. Akkoriban Újfehértón éltünk, apámnak ott volt ügyvédi praxisa, eleinte én is nála bojtárkodtam. 1929-ben a Pázmányon kezdtem, majd Szegeden fejeztem be az egyetemet.

Hogyan élte meg a háborút?

– Akkor már Szabolcs megye egyik aljegyzőjeként dolgoztam, így sokáig fel voltam mentve a katonai szolgálat alól. Amikor aztán a nyilasok átvették a hatalmat, besoroztak minket is. Épp a feleségem születésnapján, november 26-án vonultam be. Körmend mellé irányítottak, de hamar szétzavartak minket, én egészen Innsbruckig jutottam. Hármunkat, magyarokat, egy laktanyában szállásoltak el, az ottani hadnagy segített elkerülni az amerikai fogságot, egy paraszthoz vitt minket dolgozni. Ez már a háború végén volt, alig egy hónap múlva haza is indulhattunk… Ezután két évig apám mellett dolgoztam. Aztán felkeresett egy zsidó ember, egyike azoknak, akiknek segíteni tudtam, hogy elkerüljék a munkatábort, és hálából felajánlotta a támogatását. Akkor már Budapesten vezető beosztású ember volt, az ő révén tudtam elhelyezkedni a Hárosi Falemez Műveknél Budafokon, vállalati jogászként. Ott is maradtam egészen az 1971-es nyugdíjazásomig.

Marika nénivel, úgy látszik, tényleg hűséges emberek.

– Igen, a feleségem is gyakorlatilag két helyen dolgozott mindvégig: a Márvány utcában, ahol most a Budai Középiskola van, és a Csaba utcában, a mostani Pannonia Sacra helyén lévő iskolában matematikát és gyakorlati foglalkozást tanított.

Mióta élnek a Hegyvidéken?

– Ebben a házban 1948 óta, itt születtek a fiaink, akik már szintén szülők, sőt, dédunokáink is vannak!

Hogyan lehet több mint hat évtized házasság után ilyen harmóniában és látható szeretetben élni?

– Türelemmel kell lenni egymás iránt. Tiszteletben tartani, hogy mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, nem csak nekünk. Vita végén egy puszi, és ismét szent a béke! Csak így lehet.

Mostanában mivel töltik az idejüket?

– Már minden egy kicsit lassabban megy, a napi rendszeres tennivalók mellett olvasgatni, beszélgetni szoktunk, a feleségem köt, hímez és horgol, nézze csak meg, milyen szépek a kézimunkái!

Szomszédjuk, Éva elárulta, hogy akár jogi, akár más jellegű gondjai vannak, még mindig Béla bácsi az, akitől a leghasznosabb tanácsokat kapja. Nekünk mit tanácsolna, hogyan lehetünk olyan kiegyensúlyozottak, mint önök ketten?

– Ne terheljék magukat fölösleges izgalmakkal! Okos ember nem paprikázza fel magát, és tudja, hogy kemény a fal, nem megy neki fejjel.

(antal)