„A diákjaim sikere az én igazi örömöm”

A továbbtanulás előtt álló diákok körében általában nem a matematika–fizika tanári pálya az álmok netovábbja. Ön miért választotta ezt a szakirányt?

– Csak a gimnazistaéveim legvégén döntöttem el, hogy pedagógus leszek, kezdetben világhírű filmszínésznőnek készültem… Az Apáczai Csere János Gimnáziumba is azért jelentkeztem, mert angol tagozatos osztályt indítottak, és egy világsztárnak tudnia kell angolul! Az első évben éppen ezért a kedvenc tárgyaim a magyar mellett az angol és a történelem voltak. Aztán amikor másodikban elkezdtünk fizikát tanulni, rájöttem, hogy ez a legizgalmasabb tantárgy, és a matematikával együtt tökéletes párost alkotnak. Szabad időmben TIT-előadásokra, szakkörökre jártam, de végérvényesen a fizikatanárom szerettette meg velem a tárgyat és azzal együtt a tanítást is.

Ezek szerint egyenes útja vezetett az egyetemre és ott a matematika–fizika szakra?

– Nem teljesen! Ugyanis negyedikes koromban ismét felvetődött, hogy talán érdemes lenne megpróbálkoznom a színészettel. A magyartanárom azonban fenntartásaival elvette a kedvem a dologtól, így inkább az ELTE matematika–fizika tanári szakára adtam be a jelentkezésem, ahová azonnal felvettek. Százhúszan kezdtünk az évfolyamon, a diplomaosztóra százan maradtunk, akik – nyugodtan mondhatom – mindnyájan kiválónak és kiválasztottnak érezhettük magunkat. Már csak azért is, mivel akkortájt az érettségizettek alig négy százaléka jutott be az egyetemre, a természettudományos képzéseken pedig még ennél is kevesebben végeztek.

Mi kell ahhoz, hogy egy középiskolai diákból fizikát vagy matematikát tanuló egyetemista legyen? Mit lehet tenni a kevésbé tehetségesek érdekében?

– Hiszek abban, hogy igazán jó matematikusnak, fizikusnak születni kell. Az erre való készséget a tanárnak fel kell ismernie és felismertetnie a gyerekkel, s ha a tanuló szorgalmas, akkor már „csak” értelmes és érdekes ismeretekkel, feladatokkal kell ellátnia a diákot. Ez az egyszerűbb eset. Sokkal bonyolultabb a helyzet a kevésbé tehetségesekkel, mert számukra nem motiváló erő a tantárgy belső logikai szépsége. Nekik lenne fontos a magas óraszám, hogy legyen idő begyakorolni azt a készséget, ami másoknál „magától jön”. Ilyen feltételek mellett az idő, a szorgalom és a jó tanár meghozza a kívánt eredményt, akár a jeles osztályzatot is.

Gyakorló pedagógusként mit tett, s mit tehet még a tehetséggondozás területén?

– A Budai Középiskolában mindig kiemelten kezeltük ezt a kérdést, arra törekedtünk, hogy az egyetemekre értelmes, tehetséges embereket készítsünk fel. E célnak rendeltük alá az iskola működtetését, s ha kellett, átszerveztük az aktuális tanulói, illetve társadalmi igényeknek megfelelően. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen amikor pályám legelején, 1976-ban elkezdtem tanítani a Budai Középiskola jogelődjében, a Táncsics Mihály Gimnáziumban, a matematika–fizika tagozaton rögtön a legtehetségesebb diákok osztályába kerültem. Országos tanulmányi versenyeken indultak, többeknek sikerült a döntőbe is bekerülniük, sőt az egyik tanítványom az egyébként egyetemista korosztálynak kiírt Eötvös-versenyen második helyezést ért el. A rendszerváltás változást hozott nálunk is, megszűntek a tagozatos osztályok, bevezettük a tanulók hat évfolyamos képzését. A nagy népszerűségre való tekintettel komoly felvételit kellett teljesítenie annak, aki szeretett volna bejutni ezekbe az osztályokba. Rengeteg tehetséges gyerek jelentkezett, s végzett kiváló eredménnyel. Ezekben az osztályokban is komoly szakmai sikereket könyvelhettem el. Később az iskola a hat évfolyamos képzés helyett bevezette az angol két tannyelvű oktatást. Egyebek közt a matematikát és a fizikát is angolul tanítjuk a két tanítási nyelvű osztályainkban. Ennek elindításában és folyamatos működtetésében is jelentős szerepem volt és van. Ezek a képzési formák a tehetséggondozás legfontosabb színterei. Visszatekintve úgy látom, hogy az elmúlt több mint harmincöt évben mindig a legjobbakat is taníthattam, és velük nem volt túl nehéz sikeresnek lenni.

Hogyan méri a sikert?

– Ha arra kíváncsi, mikor érzek elégedettséget, a válasz egyértelmű: számomra a tanítvány sikeressége az életben a tanári pálya sikerességének egyik fokmérője. A diákjaim sikere az én igazi örömöm. Nemrégiben a televízióban láttam az egyik volt tanítványomat, aki a világban egyre inkább elterjedő, Prezi elnevezésű, a Power Pointhoz hasonló szoftver egyik fejlesztőjeként, saját cége képviselőjeként nyilatkozott. Boldogan tapasztaltam, hogy beteljesítette mindazt, amit én annak idején megláttam benne. A másik fokmérő a tanítványaim ítélete. Két évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy megkaphattam a MesterM-díjat, amire a kiírás szerint volt diákjaim terjesztettek fel. Amikor elolvastam, hogyan jellemzett egyikük, arra gondoltam, nem lehetek ilyen jó tanár, már az is túl szép, ha csak a fele igaz a leírtaknak! Ezek mind-mind visszaigazolásai az elvégzett munkámnak.

És persze ennek a munkának az elismerése a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt is. Meglepte a kitüntetés?

– Azt kell mondanom, hogy igen! Különösen azért, mert amikor az ünnepségen végighallgattam a díjazottak nevét, kiderült, hogy csupa igazgató és professzor között egyedül én vagyok tanár, minden rang és cím nélkül. Azon járt az eszem, hogy ennyi kiváló embernek vajon mennyi nagyszerű tanára lehetett?! Hiányoltam őket a kitüntetettek közül. Hálás vagyok a Budai Középiskola vezetőinek, hogy javasoltak, kifejezve azt a véleményüket: tanár is megérdemelheti a legmagasabb állami kitüntetést, ha magas szakmai színvonalon nem tesz mást, „csak” tanít.

Knp.