Tiszafák és cédrusok

Tiszafa

A tűlevelűek osztályába tartozó tiszafafélék rendje a rendszertan készítőjének megközelítésétől függően egy-két tucat fajt foglal magában. Maga a tiszafa egy hazánkban is őshonos faj, amely a nevével ellentétben nem a „szőke folyó” környezetében, hanem a Bükkben és a Bakonyban alkot nagy és öreg állományokat – ezek az őstiszafások.
Középhegységi elterjedése alapján feltételezhető, hogy a Hegyvidéken is vadon élhetett. Ezt látszik alátámasztani, hogy kifejezetten szereti az adottságainkat, az elhagyott, ritkán ápolt kertekben terebélyes fává fejlődik, és magról jól szaporodik. A növény egyébként Afrika peremétől egészen Ázsia keleti partjaiig elterjedt.
Magyarországon védett növény, eszmei értéke 10 000 forint. Virágállománya a Nemzetközi Természetvédelmi Unió besorolása szerint veszélyeztetett.
A növény keskeny, lándzsás tűleveleket nevel, amelyek világosabbak és puhábbak a fenyőtűknél. Hajtásai kúpos lombozatot alkotnak, amely igen lassan fejlődik. Mivel az idősebb példányok törzse és ágai csőszerűvé válnak, így az évgyűrűk nem segítenek a kor meghatározásában. A legöregebb tiszafák biztosan idősebbek 2000 évnél, így ezek Európa rangidős növényei. A legendáriumokban szereplő 4-6 ezer éves kort azonban valószínűleg nem érik el.
A lassú növekedés következtében fája kifejezetten kemény, ellenálló. Magyarország vélhetően legöregebb tiszafája a Somogy megyei Hencsén található, a Márffy-kúria kertjében. Magassága 17, törzsének kerülete 4 méter. Korát három-, négyszáz évre becsülik.
A növény érdekessége, hogy bár többségében kétlaki, előfordulnak egylaki példányai, sőt megfigyeltek már nemet váltó tiszafát is. A porzós virágok kora tavasszal érnek, a termősök ősszel. A termés eredetét tekintve redukálódott toboz, de kinézetében egyáltalán nem hasonlít a fenyőtobozokra.
Az egyetlen fekete magot élénkpiros, húsos magköpeny veszi körül. Ez a növény egyetlen része, amely nem mérgező, sőt a madarak körében nagy népszerűségnek örvendő édes csemege. A finom falatért cserébe a szárnyasok messzire szállítják a piros gyümölcsbe csomagolt magokat, és hatékonyan terjesztik a növényt. A nem túl vonzó társnevek (méregfa, ördögfa, halálfa) ellenére a növény több modern gyógyszer alapanyagát adja.
A tiszafenyő néven is ismert fa a kertekben is kedvelt, mintegy kétszáz termesztett változata létezik, ezek a lomb színében, a korona alakjában vagy a hajtásrendszer jellegében térnek el a vad változattól. A növény jól viseli a gyenge adottságú talajokat és a részleges árnyékolást is. Nem fagyérzékeny, és a szárazság sem károsítja. Lombozata metszéssel jól formálható, még bonyolult figurák is kialakíthatók tiszafából.

Cédrus

Csontváry festményeiről (Magányos cédrus, Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonban) biztosan mindenki ismeri ezt a növényt. Bár gyakran találkozhatunk vele a XII. kerületben is, és már évszázadok óta a botanikusok látókörében van, ma is vitatkoznak azon, hogy a nemzetség egy, kettő vagy négy fajt foglal-e magában.
A cédrusok valaha egész Eurázsiában elterjedtek voltak, mára azonban két kis területre szorultak vissza: a Himalájába és a mediterráneum keleti szegletébe. Innen ismerhetjük a libanoni cédrust, amelynek egykori legendás erdeiből mára csak néhány szerény csoport maradt. Illatos, kemény és a viszontagságoknak ellenálló fája mindig komoly értéket képviselt.
A vörösfenyővel rokonságot tartó cédrus lassú növekedésű, örökzöld, tűlevelű fa, amely legfeljebb 40 méter magasra nő meg. A tiszafához hasonlóan életkora évezredeket ívelhet át.
A levelek csomókban állnak, hamvas szürke színűek. Tobozai gömbölydedek, tömöttek. Lassan érnek, és nem nyílnak fel, hanem pikkelyeik leperegnek. A repítőkészülékkel rendelkező magokat a szél tovaröpíti, csak a toboz fás tengelye marad a hajtáson.
A növény elviseli a rossz talajadottságokat és a szárazságot, de nem jól tűri az árnyékot és a fagyot. Arborétumokban gyakran ültetik, kertészeti népszerűsége miatt egyre könnyebben beszerezhető. Három alfaja és több tucatnyi változata ismert, a legkedveltebbek a kékes lombozatúak.

(Barta)