A Hegyvidék régi földmérési jelei (2.) - Budapest 1930-as évekbeli felmérésének vasoszlopai

Buda városának a Marek János nevéhez fűződő XIX. századi felmérése után mintegy hatvan évvel a rohamosan fejlődő-épülő főváros térképigényeinek kielégítésére szükségessé vált Budapest újabb részletes felmérése. Ehhez – már csak a régi alappontok pusztulása miatt is – új háromszögelési hálózatot kellett létesíteni. Ezt a munkát a Műegyetem Geodéziai tanszékének akkori vezetője, a nagy tekintélyű Oltay Károly professzor irányította.
A háromszögelés során a vízszintes alappontok hálózatában szinte valamennyi budapesti templomtorony koordinátáit meghatározták: a hegyvidéki templomok sorában az angolkisasszonyok zugligeti templomának, a városmajori templomnak, a mai Apor Vilmos téren álló Felső-Krisztinavárosi templomnak, a svábhegyi Szent László-templomnak, sőt még az Új Szent János kórház kápolnájának tornyát is. A nyilvántartott koordináták ilyenkor a toronygomb középpontjára vonatkoznak.
A magasban lévő hegyvidéki pontok közül külön megemlítünk három különlegeset: a János-hegyi Erzsébet-kilátó legfelső teraszának közepén elhelyezett keresztvéséses rézlapot, az Eötvös úti víztorony csúcsának toronygombját és a – jóval később épült – Széchenyi-hegyi tévétorony tengelyét.
A terepszinten elhelyezett pontok megjelölésére az 1932–36. évi háromszögelés során is alkalmazták a korábban már jól bevált vasasztalokat, ezek azonban ezúttal a korábbiaktól eltérő módon készültek. A 130 centiméter magas, kör keresztmetszetű, derekánál 18 centi átmérőjű, üreges vasoszlopot egy 60×60 centi oldalhosszúságú, négyzet keresztmetszetű, 75 centi magas, föld alatti betontömbre helyezték el úgy, hogy az oszlopnak a terepszint fölötti magassága a visszatakarás után 105 centiméter maradjon.
Az oszlop tetejére egy 30 centi átmérőjű, kör alakú tányér került, amelynek közepén egy 3 milliméter átmérőjű bronzszegecsbe mélyített furat jelöli ki a pont tulajdonképpeni helyét, ahová tehát a szögmérőműszert fel kell állítani. A 3 centi vastag tányér alatti, a tányérénál valamivel kisebb átmérőjű gallér oldalán a főváros címere, az elhelyezés évszáma (1933) és a HP betűk (háromszögelési pont) láthatók.
A második világháború előtt még csak tizennégy kerületből álló főváros területén 150 darabot helyeztek el ebből a pontjelből, közülük kerületünk mai területére mintegy háromtucatnyi jutott. Ezeknek nagyjából a fele ma is megvan.
A vasasztaloknak volt egy másik változata is, mégpedig a rudas vasasztal. Szerkezetük annyiban különbözött az egyszerű vasasztalokétól, hogy ezeket egy távolról is jól látható, a műszerek távcsövével kiválóan irányozható, kisebb átmérőjű, kör keresztmetszetű, üreges vasrúddal egészítették ki. A felső végén egyre fogyó átmérőjű tüskékben végződő rúd a fentebb már leírt vasasztal lapjának közepén levő kivágaton keresztül annak üregébe beereszthető, mégpedig úgy, hogy belőle az asztal fölött még 182 centiméter látható marad.
Amikor a földmérő szögmérőműszert akart helyezni az asztalra, a rudat kiemelte innen. Avatatlanok ellen a szerkezetet egy biztosítócsap védi: a rúd az asztal törzséből csak akkor emelhető ki, ha ezt a csapot egy speciális kulccsal előzőleg eltávolították.
Ebből a pontjelből Budapesten összesen százkettőt helyeztek el. A rudas vasasztalok közül a legtöbb a budai és a pesti Duna-partra, valamint a budai hegyek távolról jól látható, de nehezebben megközelíthető helyeire került. A Hegyvidék területére mindössze négy darabot telepítettek, ezek közül mára hírmondó se maradt.
A terepszintből kiálló vasasztalok sok esetben a város fejlődésének útjában álltak, ezért kényszerűségből számolták fel ezeket, ám sok esetben a tájékozatlanságnak esnek áldozatul. Ha mindenki tudná, hogy a földmérési jeleknek ez a magyarországi formája világszerte egyedülállónak számít, talán jobban vigyáznánk rájuk. (Folytatjuk)

Noéh Ferenc