A tudomány megbicsaklása

„Nem úgy kezdődik, hogy az ember elhatározza, sejtkutató lesz – mondta Kondor Katalin kérdésére válaszolva Kellermayer Miklós –, hanem az a döntő, hogy az igazság keresését beitatják-e az emberbe gyermekkorában.” A tudomány az a terület, ahol a világhírű professzor erre az igazságkeresésre tette fel az életét – derült ki már a beszélgetés elején.
A második világháború idején Révfülöpön gyermekkorát élő Kellermayer Miklós gyógyíthatatlannak tartott betegségen esett át 1944 telén, felépülését egy Svájcban praktizáló, éppen hazatérő magyar orvos sajátos eljárásának köszönheti. Ez a több hónapig tartó megrázó élmény terelte az orvosi hivatás felé. „Harmadéven a kórboncnok professzorom, az általam máig tisztelt Romhányi György ösztönzött arra, hogy a kutatást válasszam” – mondta.
A sejtekkel foglalkozó tudós hamar arra a felismerésre jutott, hogy a tudomány kevésbé keresést, sokkal inkább bálványimádást jelent. „A tudomány az a világ – magyarázta –, amelyben az ember megbicsaklott. A felmelegedés, a környezetszennyezés is ennek az eredménye, ennek a bálványimádásnak, a Szent Tudomány imádásának. Nem az igazságot keressük, vagyis nem megyünk el a megismerhetőség határáig, hogy alázattal fejet hajtsunk, hanem hipotéziseket, dogmákat gyártunk, s azokat mint egzakt tanokat tanítjuk a következő generációknak. A létező anyagi világ megismerésének törekvését és a megismert igazság tárházát lehetne csak tudománynak nevezni. Az »ismerd meg« parancs az emberi lényeghez tartozik. Azt az alázatot hiányolom a tudományból, hogy bevallja: a megismerés lehetősége határos” – fejtegette a professzor. Arra is kitért, hogy az egyedfejlődés tana sem vallja be, nem tud semmi bizonyíthatót az első élő sejtek létrejöttéről, és az isteni teremtés helyett az ősrobbanás elméletével magyarázza az élet kialakulását.
A kérdésre, hogy mikor következett be a professzor által bicsaklásnak nevezett fordulat, Kellermayer Miklós azt felelte, Nagy Konstantin korában, amikor a kereszténység Krisztus tudását nem tudásként, hanem vallásként tanította, az így létrehozott vallás kezdett darabolódni, és máig tartó vallásháborúk kezdődtek a Földön. „Ezután jöttek a különféle találmányok, felfedezések, amelyek után az ember elkezdte a tudását a másik ember és a természet kizsákmányolására használni.”
Szerinte mindebből olyan kizsákmányolásláncolat alakult ki, amit naponta a bőrünkön érzünk, a legapróbb dolgoktól egészen a Föld energiatartalékainak kiszipolyozásáig. Kondor Katalin felvetésére válaszolva a professzor leszögezte: szó sincs arról, hogy menjünk vissza az ősemberig. A tudomány dolga az lenne, hogy megtalálja azt az utat, ami nem rombol. „Az emberiségnek szüksége van biztonságos atomreaktorokra, de ez a felismerés is kisiklott. Amikor a harmincas években felismerték az atom jelentőségét, fájdalmasan rövid időn belül létrehozták és fel is robbantották az atombombát, de a mai napig nem hoztak létre fúziós atomreaktort.”
Kellermayer Miklós másik példaként említette, hogy megtanultunk bánni a hidrogénnel, az azt égető autók prototípusai is elkészültek már, „de a kőolaj- és földgázlobbi nem engedi, hogy ezek el is terjedhessenek, pedig a hidrogén égetéssel vízzé és párává alakul vissza”. Azt pedig a rendszerváltás előtti diktatúra miatti megbicsaklásnak tartja a professzor, hogy „elveszett az ünnepek értéke. Legyintünk az ünnepnapokra, ahelyett, hogy híven őriznénk értéküket. Egyszer egy rabbit megkérdeztek arról, hogy lehet, hogy ennyire szétszórtan is megtartják a szombatot, mire ő azt válaszolta: nem mi tartjuk meg a szombatot, hanem a szombat tart meg bennünket. A keresztény világ ebben bicsaklott meg nagyon: elfelejtette tisztelni, megszentelni a vasárnapot” – húzta alá a beszélgetés végén Kellermayer Miklós.

Jandó Erzsébet