Képeslapok a szeretet szigetéről
Zeneiség, poétika, szenvedés és szeretet fotókon a Lívia-villában. Az APS kiállítása kapcsán a stúdió vezetője, Abonyi Maya mesélt a missziójukról, prüdériáról, illetve arról, miként varázsolnak csillogást az emberek szemébe.
Hogyan született meg az APS?
– Miután nyugdíjba vonultam a Főfotótól, azt éreztem, megszűnt körülöttem az élet, hiányzott a kreatív munka, ezért 2000-ben úgy döntöttem, fotóstúdiót hozok létre. Így alakult meg három alapítóval az Akt Portré Stúdió, vagyis az APS. Sajnos, már csak Szita László tagja a csapatnak, aki rengeteg pluszt hozott a klubnak. Aztán évről évre többen és többen lettünk. Jöttek a díjak, a sikerek, már két bronzplakettel büszkélkedhetünk. Tagjaink kitartása és szakmai tudása nélkül nem működne ilyen sikeresen a stúdió. Öten közülük fotóművészeti diplomával rendelkeznek.
Az akt kényes műfaj. Nem jelent gondot az emberek prüdériája?
– A médiában sokkal különbeket látni… Mindig meg kell ítélni, milyen közönségnek készítjük az adott tárlatot. Persze, a művelődési házakba, ahol gyerekek is megfordulnak, tényleg nem célszerű kiállítani ilyen képeket.
Melyek azok a témák, amelyekkel szívesen foglalkoznak?
– Irodalom, zene, történelem... Immáron hagyomány, hogy minden évben költészet napi kiállítást rendezünk a Virányosi Közösségi Házban. Ilyenkor megnézzük, melyik költőnkhöz kapcsolódik valamilyen évforduló. Az idén Jékely Zoltán a „főhősünk”, április tizenharmadikán nyílik meg a tárlatunk.
Zene? Vers? Egy fotónak lehet zeneisége vagy poétikája?
– Bizony! Versre és zenére komponáljuk a képeket. Ez nem olyan, mint amikor utazás közben kattintgatunk… El kell mélyedni a műben, hiszen a képen keresztül át kell jönnie az érzelmeknek, a gondolatiságnak. A nézőt meg kell szólítania a fotónak, hogy azonosulni tudjon azzal.
A portré gondolatisága függ a modell személyiségétől?
– Ez a pillanat művészete, el kell kapni azt a pillantást, arckifejezést, ami jellemző a modellre, ami egyéni. Az emberábrázolás nem könnyű műfaj. A jó portrénak tükröznie kell a modell karakterét, amitől élővé válik a kép.
Mondhatjuk, hogy az APS missziója az embereknek megadni azt az érzelmi katarzist, amit a mindennapokban nem kaphatnak meg?
– Igen. A kultúrából mindenkinek jár egy szelet! A kiállításaink olyanok, mint egy-egy csokor virág. Remélem és hiszem, hogy jót teszünk. Látom az emberek szemében a csillogást. A megnyitóinkon mindig komplett műsort adunk elő, a hivatalos rész sosem tart tovább tíz percnél, utána zene, vers, majd Majoros Árpád gondolatszobrász bölcsességei következnek. A vendégek esznek-isznak, közben közönségszavazásra invitáljuk őket, hogy válasszák ki a legjobb öt képet. Nagyon jó érzés számukra, hogy véleményt nyilváníthatnak, részesei lehetnek a kiállításnak… Ily módon szeretnénk tisztelegni a magyar költők és zenei nagyságok előtt.
Amikor beléptünk a Lívia-villába, körbenézett, majd elmosolyodott.
– Nálunk mindenki felelősségteljesen segíti a klub fejlődését, Baán Kati fáradtságos munkája és tanítása is lehetővé teszi, hogy igazi csapatként működhessünk. A pályázatok és kiállítások is ezt igazolják. Egy nagy család vagyunk, a szó szoros értelmében! Klubunk nyitott és befogadó: a férjek és a feleségek, sőt még a barátok is látogathatják a foglalkozásokat, a „fotósétákat”, a magánéletben is barátok vagyunk. Ez az a kohéziós erő, ami nemcsak szakmailag, hanem emberileg és érzelmileg is összetart minket. Nagyon büszke vagyok a csapatomra, mert komolyan veszik a stúdiót, van kitartásuk, és a szakmai tudásuk megalapozta a hírnevünket. Az APS olyan, mint a szeretet szigete, a fotók pedig a képeslapok, amelyeket innen küldünk embertársainknak.
Boussebaa Mimi