Összhang gondolat és forma között

– Balogh Rudolf nem akárki a szakmában – mesélte a díj névadójáról Kudász Gábor Arion –, hiszen nemcsak fotográfus és szerkesztő, a Fotóművészet című lap alapítója volt, de a két világháború között az úgynevezett magyaros stílus képviselője is – alföldi gulya, gémeskút a hatalmas felhők alatt… Ma már ez a stílus nem élő, ahogy az a fajta falusi élet is kikopott a világból, de akkoriban egy karakteres, filmszerűen látványos atmoszférát teremtő irányzat volt ez, jól beazonosítható stílusjegyekkel. Bár szerintem fiatal vagyok a díjhoz, nagyon örülök neki, mert előttem sokan megkapták olyanok, akiknek a társaságába tartozni megtiszteltetés, még ha virtuálisan is. Többen a hazai fotóművészetet ápolják, köztük van mára világhírűvé lett alkotó is.

Az is hasonlóan kitüntető érzés lehetett, amikor a világ ötven feltörekvő fotósa közé sorolták.

– Ez ennél bonyolultabb történet. Svájcban nyolc éve volt egy ReGeneration című kiállítás. A lausanne-i Musée de l’Elysée fotómúzeum rendezte, amely világszerte művészeti egyetemeket keresett meg, hogy ajánljanak jelenlegi vagy korábbi hallgatókat. A beérkezett sok munkából választottak ki ötven nézőpontot, látásmódot, a mai korszellemet keresve, azt a stílust, ami meghatározó lehet a következő évtizedben. Elvileg egyszerinek tervezték a kiállítást, aztán öt év elteltével mégis megismételték, világszerte utaztatják az anyagot.

Hány helyen látták?

– Rengeteg; 2006–2007-ben, két részre bontva, egy év alatt vagy húsz helyen járt. Egyébként idén tavasszal az ott bemutatott Tábor című sorozatom ismét látható lesz itthon, a Magyar Nemzeti Galériában.

A hegyvidékiek is láthatták már a képeit?

– Igen, a Hegyvidék Galériában és a Barabás Villában is részt vettem már csoportos tárlaton. Ezeket egyébként jobban is szeretem, mert nem hiszek az önálló kiállításban, sokkal inkább a csoportosokon jó esetben tapasztalható megtermékenyítő keveredésben.

A Hegyvidék Galériában édesanyjával állított ki.

– Igen, ő festőművész volt.

Meghatározó a pályája alakulásában, hogy édesanyja is művész volt?

– Nagyon. Ott nőttem fel a festékszagban, a színek között. Talán ezért is elképzelhetetlen számomra, hogy valaki ne tudjon rajzolni. Ez olyan, mintha nem tudna írni megtanulni, vagy táncolni – pedig alapszinten keringőzni bárki képes lehet. A tehetség persze feltétele, hogy esélyünk legyen a hírnévre, de kiemelkedő tehetség nélkül is el lehet sajátítani a rajzolás tudományát.

Miért épp a fotózást választotta?

– Kamaszként érdekelni kezdett, ráadásul az iskolában egy csinos tanárnő vezette a fotószakkört… Bár nem ez volt a meghatározó. Az lettem, amivé alakultam. Nem volt elvárás a szüleimtől egyik szakma választása sem, hagyták, hogy én döntsek. A fotográfia mint művészeti ág akkor izgalmas, ha nem önmagával foglalkozik, nem a fényképről szól, hanem olyan irányból használja eszközként, ahonnan nézve a világ érdekes. A fényképezőgép eszköz a vélemény kifejezésére. Például az egyik képem láttán egy kollégám felkiáltott: fények és formák! Nekem viszont ez eszembe sem jutott – a város szerveződéséről szólt, a típusokról, építőelemekről, a generikus városi struktúráról. Nem az érdekelt, hogyan fényképezem le, vagy honnan nézne ki a legjobban, hanem az, hogy önmaga legyen.

A Németvölgyibe, aztán a Városmajori Gimnáziumba, majd az Iparművészetire járt iskolába, most pedig a MOME oktatója.

– Igen, a fotográfia szakon tanítok.

Fotózni.

– Vagy talán inkább gondolkodni. A választott technika mindig valaminek a függvénye, nincs jó vagy rossz. Ami a fontosabb, az összhang a gondolat és megvalósulása, a forma között. Ugyanilyen fontos, hogy a hallgatóknak véleményük legyen, állást foglaljanak. Rákényszerítjük őket ennek kifejezésére.

A tanítás mellett mostanában mivel foglalkozik?

– Fordítsuk meg! A saját munkám mellett foglalkozom mással, így a tanítással is. Elsőbbséget azok a problémák élveznek, amik éppen foglalkoztatnak. Lassan három éve, édesanyám halála óta dolgozom egy sorozaton, egyszerűsítve így mondanám: az ő emlékére. Azt keresem, hogyan lehet rögzíteni az emlékeket, illetve mi az, ami az emlékek rögzítésével elvész az emberből. A rosszul emlékezés is lehet teremtő tevékenység. Szinte mindent dokumentálok, amit édesanyám hátrahagyott. Ezáltal létrejön egy személy, a tárgyak összefüggéséből, de nem egyértelmű, hogy ez a személy azonos azzal, akihez egykor a tárgyak tartoztak. Innentől fogva hasznos a dolog, mert egyedi példán keresztül általános következtetéshez lehet eljutni. Rövid időn belül akár bemutatásra is kész lehet az anyag. Emellett vannak kisebb-nagyobb folyamatban lévő tárlatok. Április–május izgalmas időszak lesz számomra, például egy ausztriai, olaszországi, luxemburgi kiállítással, valamint az említett bemutatkozással a Magyar Nemzeti Galériában.

Antal Ildikó