„A jelen és a múlt nem tud szót érteni”
Kovács Gergelyné, a Hegyvidék díszpolgára augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át „több évtizedes munkája, kultúrtörténeti értékek gyűjtése és megőrzése, azok közkinccsé tétele érdekében végzett sokoldalú tevékenysége elismeréseként”. A kultúrtörténész kezdeményezte a gróf Esterházy János-szobor felállítását a Gesztenyés kertben; fáradhatatlanul, ahogy annak idején fogalmazott, „embertől emberig” gyűjtötték össze rá az adományokat. Nemrég Hass, alkoss, gyarapíts címmel írt drámát – magának és tanítványainak.
Gyönyörű a kitüntetés részeként kapott smaragdzöld jelvény, méltó és elegáns viselet a legünnepibb alkalmakra…
– Reményeim szerint hamarosan ki is tűzöm!
Mikor?
– Már ősszel, október 23-án, amikor – ha sikerül elegendő támogatást összegyűjteni – felavatjuk Kolozsváron Bethlen Gábor szobrát.
– Irénke fáradhatatlanul küzd minden nemes célért, ezért is örülünk olyan sokan annak, hogy megkapta ezt a kitüntetést – kapcsolódik a beszélgetésbe egy-két mondat erejéig vendéglátónk barátnője, Németh Ágnes, aki az utóbbi évtizedekben édesapja, Németh László író hagyatékának a legfőbb gondozója. – Jobb helyre nem is kerülhetett volna ez az elismerés!
Az Esterházy-szobor méltó felavatása után a legutóbbi terve egy hangos könyv elkészítése volt, amely a Farkasréti temetőben kíséri végig a látogatót.
– Valóban terveztem, de némileg időszerűtlennek éreztem mindezt ebben a felforrósodott, zavarodott történelmi korban, ami Európában és a világban kialakult: az élők és a holtak, a jelen és a múlt ilyenkor nem tudnak szót érteni egymással, ez olyan időszak, amikor jönnek-mennek a nevek, és nem tudjuk, ki ki volt. Ehelyett inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy Klebelsberg Kunó életéről, személyéről, tetteiről vajon mennyit és mit tudnak az emberek, hiszen még értelmiségi körökben is sokszor csak a „kimondhatatlan nevű grófként” emlegetik, miközben a szellemi hagyatékáról kevesen tudnak. Pedig a felesége Életünk címmel írt visszaemlékezése gyönyörűen összefoglalja férje cselekedeteit. Higgyék el nekem, nélkülözhetetlenek ezek az ismeretek, mert a magyarság nem lesz tudatos országépítő nép, ha nem ismeri a dolgok végkifejletét. Ezért, bár a farkasréti hangos könyvhöz mindent összegyűjtöttem, mégis úgy döntöttem, inkább elolvasom mindazt, amit Klebelsberg írt.
Ebből született meg a háromfelvonásos dráma, ami a Hass, alkoss, gyarapíts címet kapta – Kölcsey örökét is hirdetve?
– Igen. Az első fejezete Klebelsberg írásaira épül, a második fotókból áll össze, a hozzájuk tartozó tárgyhű képaláírásokkal. A képek vetítését Dohnányi Szegedi miséje kíséri. Ezt a művet Klebelsberg rendelte meg a zeneszerzőtől a szegedi Dóm tér avatásának tiszteletére. A harmadik fejezet pedig Klebelsberg feleségének a monológja: az asszony a visszaemlékezés korát is jelképező más-más székben ülve mondja el, mi történt vele, miután egyedül maradt.
Hol találkozhat vele a nagyközönség, mikor jelenik meg?
– Sehol és semmikor. Ha a képek összegyűlnek – ebben Balázs Attila, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója ígért nekem segítséget –, akkor két barátommal felolvassuk valahol.
Miért nem jelenik meg?
– Kultúrtörténész vagyok, nem író. Magamnak és a sok tanítványomnak írtam le tanulságul. Sajnos, azt látni ugyanis, hogy ma senki nem foglalkozik a fiatalokkal, és emiatt nincs elég ismeretük. Ezért csináltam például a Levelek című előadást is, ami tizenhat fontos levél bemutatásával érzékelteti, ha nem is a posta, de a továbbított és megőrzött üzenet örökérvényűségét. Az elsőt 1091 nyarán Szent László küldte Oderisius Monte Casinó-i apáthoz, az utolsót pedig Lajtha László 1915. július végén a harctérről leendő feleségének. Egy zeneszerző levele az első világháborúból. Különös levél, benne van a jövendő sorsa. A Bartók–Kodály–Lajtha-triászból csak Lajtha volt katona, talán ő élte át a teljes magyar sorsot, ennek ellenére, bár Kossuth-díjjal is édesgették, nem hajolt meg a hatalom előtt, s ha keserűen is, de viselte hátrányát élete végéig. A leveleket Pozsonyban, Kőszegen, Gödöllőn, a budapesti Vojnovich-kastélyban olvastuk fel, és itt, nálam, a teraszon, barátok előtt.
Ha az ember körülnéz akár az udvaron, akár odabenn a házban, azt látni, mindennek magától értetődő, természetes helye van. Hol kap majd helyet a kitüntetés?
– A férjem fotója mellett. Bár már két éve, hogy elveszítettem őt, az emléke, a szellemisége mindvégig velem marad, így egy kicsit olyan lesz, mintha ő is láthatná, milyen nagy tisztesség ért bennünket. Mindkettőnket, mert minden sikeremben ő is benne van.
Antal Ildikó