A kő makacs munkatársa a szobrásznak
Nemrégiben páratlanul gazdag kiállításon találkozhatott a közönség a Barabás Villában Nagy István János szobrászművész alkotásaival. A hetvenötödik évét március közepén betöltő, évtizedek óta a kerületben élő szobrásszal hegyvidéki otthonában beszélgettünk művészetéről, életéről.
A januári tárlatot megnyitó Feledy Balázs úgy fogalmazott, hogy nyilvánosságot kerülő, már-már bujkáló művész, mert alig lép kiállításokkal a nyilvánosság elé. Nem túlzás ez? Bár valóban nem hallani annyit a nevét, mint ahány alkotása látható szerte a világban.
– Több ismerősöm szóvá tette ezt az önök lapjában is idézett retorikai fordulatot, de bujkálásról szó sincs. Egyszerűen csak nem foglalkoztam azzal, hogy reflektorfényben legyek. Egy szobrász óriási előnyben van más művészekkel szemben, mert maradandó anyaggal dolgozik – kivéve persze, ha azt beolvasztják… Egyebek mellett emiatt is kell nagyon tisztelni a terrakottát, mert azért nem harcol senki, azt nem lehet újrahasznosítani. Legfeljebb eltörik, a régészek majd megpróbálják összeragasztani, de ennyi. A bronzot pedig, mint már a hírekben is hallhatjuk, hozzá nem értők kilóra is eladhatják fémhulladékként…
Terrakottaműveket is látni az otthonában, mégis inkább kővel és fémmel dolgozik. Ki volt mindebben a mestere?
– Az első mesterem Somogyi József, akitől sokat tanultam. Bár ő soha nem foglalkozott kővel, és azt hittem, én sem fogok, mégis fokozatosan beleszerettem ebbe az anyagba. A kő szigorú, nem hagy magából akármit csinálni. Ez óriási szerencse, és egyben szabadság is. Bár a kor szelleme is beleszól sok mindenbe, mégis: ahány szobrász, annyiféle kő. A vörös márvány például nagyon kemény, bár igazából nem is márvány, hanem vas-oxidtól pirosra színeződött mészkő, és faragni is másként kell, mint a márványt, máshogy viselkedik.
Úgy beszél a kőről, mint valami élőlényről, mintha párbeszéd lenne önök között.
– Annak is tekinthetjük, mert az adott kő „természete” nagyban befolyásolja, mit és hogyan alkotok belőle. De vannak olyanok, amelyek még, mondhatni, reagálnak is. Itt van például ez a szürke színű szobor. Amikor faragtam, nagyon meglepődtem, milyen átható záptojásszag árad belőle, ahogy egy-egy darabot leválasztottam róla.
Az meg hogy lehet?
– Látja benne a csíkokat? Ez mutatja, hogy üledékes kőzet, vagyis az idők folyamán az egymásra rakódott rétegek között a tengeri üledék bezáródott, és a faragás során gázok szabadulnak ki, ilyen jellegzetes szaggal. Vagy tudta például, hogy a kibányászott kő jó ideig nedves? Ekkor könnyebb is bánni vele, ezért az ilyen köveket sokáig vizes ruhákkal takarták be, hogy lassabban száradjanak ki, mert utána már nagyon nehéz megfaragni… Egy-két mondat erejéig még térjünk vissza a „bujdosásomra”! Amíg annak idején a hatalom rá nem jött, hogy kapcsolatban állok a ciszterciekkel, minden évben kaptam állami megbízatást, aztán többet már nem. Ekkor kezdtem az érmékkel foglalkozni, és hamar kiderült, hogy abból jól meg lehet élni. Emellett persze továbbra is dolgoztam a cisztercieknek, de attól kezdve nem törődtem azzal, hogy kiállítsak, ezt értették félre sokan, s gondolták úgy, hogy bujkálok. De nem bánom. Régen, amikor a nagy megbízások miatt időnként be kellett mennem a minisztériumba, mindig ugyanazokat a művészeket láttam a folyosón. Mintha ott laktak volna. Nekem ez soha nem hiányzott.
Mégis mindennap láthatjuk a műveit.
– A szobrász azért nagyon szerencsés, így én is, mert szanaszét az országban és a világban több helyütt vannak szobrai, azok kiállítástól függetlenül folyamatosan láthatók, miközben például egy zenész, vagy színész hiába nyújt fergeteges alakítást, művészete az elhangzás pillanatában van csak jelen.
Kiállítását nézve többen mondták, hogy azért szépek a szobrai, mert azok, amiknek látszanak: valós, felismerhető alakok. Az absztrakt soha nem vonzotta?
– Az első pályaművem még nonfiguratív volt. Elmentem egy bányába, kiválasztottam két alkalmas követ, abban faragtam különböző formákat. Később is készültek még nonfiguratív munkáim.
Rengeteg érmét látni a szobában mindenütt, de a leghíresebb talán mind közül a koronás. A „szent”, illetve „magyar”…
– Az 1978-as hazahozatal alkalmából gondoltam azt, hogy a koronánk, ennek a szakralitásán túl valóban páratlan műkincsnek a hazatérése előtt tisztelegni kell. Felkerestem az ötletemmel a Képcsarnok Vállalatot, mivel azonban bizonytalan volt, lesz-e rá igény, mindössze ötven darabot rendeltek meg. Az első érmén még ez állt: „A szent korona hazatérte emlékére 1978. I. 6.” Azóta több mint kétezret kellett elkészítenem, de már a szent helyett a magyar jelzőt használva. Még a Vatikánba is a magyar korona feliratú érme jutott el. Nem háborogtam emiatt, hisz’ úgyis mindenki tudja, hogy a magyar korona szent.
És ez a sok kereszt a falon?
– Valójában azok is érmék, mert ugyanazzal a technológiával készülnek, megrendelésre, apátságokba, ünnepi alkalmakra.
Mostanában min dolgozik?
– Az érméket folyamatosan készítem, amikor a nagyobb munkákban szünet van, akkor is. Szoborra most nincs tervem, de ha kitavaszodik, újabb figurákat szeretnék kifaragni. Hasonlókat, mint az ablakpárkányon látható nőalakok.
Antal Ildikó