Egy magyar italianista (munkacím)
Réti Györggyel, a Hegyvidéken élő nyugalmazott diplomatával és közíróval legutóbb megjelent könyve, a Négy bogliascói találkozó című kötet apropóján beszélgettünk. Karrierje alakulásáról és a kerülethez való kötődéséről is kérdeztük.
Mióta él a Hegyvidéken?
– Negyven éve, 1973-ban költöztünk ide. A korábbi lakótelepi otthonunkhoz képest ég és föld volt a különbség. De már ennél is régebb óta kötődünk a kerülethez, hiszen az ötvenes években itt voltam kollégista, a feleségem, Anna negyven évig tanított az ELTE-tanítóképző zenei tanszékén, és a fiunk is a gyakorló általános iskolába járt. A gimnáziumot az Arany Jánosban végezte.
Mit szeret ebben a kerületben?
– Elsősorban a környezetet, a sok zöldet, no meg a házunkban lakó jó közösséget. A feleségem a közös képviselő – de minden sikeremnek is ő a kovácsa.
A diplomáciában is?
– Hogyne! A jó feleségnek nagy szerepe van egy diplomata hátterének megteremtésében, a biztos bázis kialakításában. Szükség is volt erre, hiszen nem volt zökkenőmentes a pályafutásom. Olasz szakos diplomataként végeztem Moszkvában, ehhez képest Kínába küldtek dolgozni, mert az akkori hatalom nem tartott megbízhatónak egy római külszolgálatra. Négy évet töltöttem a távol-keleti országban, ebből két esztendőt agglegényként. A kulturális forradalom Kínája volt, nehéz körülményekkel, társaság híján, elszigetelten mindenkitől. Két év után el is döntöttem, hogy feleségül veszem a páromat.
De, ugye, nem csak ezért vette el?
– Igaza van, ez így tényleg kissé viccesen hangzik. A valóság az, hogy már akkor éreztem, ő az, aki életre szólóan a társam lehet, és ez az évtizedek folyamán be is igazolódott.
Kína után hová küldték?
– Haza. Ahogy lenni szokott, itthon dolgoztam, főleg sajtóvonalon. Erre azért van szükség a diplomatáknál, hogy az ember visszahonosodjon, ne szakadjon el a saját országától. Aztán négy év Albánia következett. Bár nem szívesen mentem oda – gondoljon csak vissza, Enver Hodzsa sztálinista uralmának időszaka volt ez –, mégis nagyon megszerettem a „sasok országát”. Csak az fájt, hogy száz kilométer még mindig elválasztott Itáliától… De Albánia is gyönyörű ország, tiszta tengerparttal, rengeteg görög-római emlékkel. Akkor kezdtem az ország múltját kutatni. Három évtizedes munkámat összegzi az Albánia sorsfordulói című könyvem, amit az Albán Nemzeti Múzeumban a Szkander bég fegyvertársaként tisztelt Hunyadi János kardja mellé helyeztek. Erre nagyon büszke vagyok!
De még mindig nem mehetett álmai országába.
– Sajnos. Tíz évet a Külügyi Intézetben töltöttem, amit ott „parkolópályának” tekintettek. Én azonban ekkor kezdtem intenzívebben az írással foglalkozni. Összesen tizenöt könyvet és közel háromszáz egyéb írást publikáltam. Itáliába csak a rendszerváltás után mehettem külszolgálatra, addig magánemberként látogathattam az országot.
Mit jelent önnek Róma?
– Caput Mundi – számomra tényleg a világ fővárosa. Rengeteg történelmi és már személyes emlékkel, Budapest után a világ legszebb városa, nyugdíjba is onnan mentem.
Hogy aztán újra az írásnak szentelje az életét. Legutóbbi könyve is olasz kötődésű.
– A Négy bogliascói találkozó négy nyelven – angolul, olaszul, oroszul és magyarul – meséli el három kiváló entellektüellel és a háborgó tengerrel való találkozásomat. Az első történetben van egy tréfás költői játék, amelynek lényege, hogy nagyon összebarátkoztunk Vlagyimir Sztrocskov orosz költővel, s megígértem neki, érdemei elismeréséül megszerzem számára az irodalmi Nobel-díjat, ő pedig felajánlotta, hogy akkor megfelezi velem az azzal járó jutalmat.
Mármint kiharcolja neki?
– Igen.
Tett lépéseket is?
– A könyv megjelenése az első lépés részemről. Ebben ugyanis szerepel egy nekem dedikált elégiája, amire én is válaszoltam egy verssel – erre mondom, hogy „költői játék”. Hegyvidékünk koszorús költője, Mészöly Dezső fordította le a verset.
Mészöly Dezső, aki azt mondta önről, hogy „diplomaták közt nyíltszívű eretnek”. Mit jelent ez?
– Két olyan tulajdonságot, ami egy diplomatának nem szerencsés, sem a nyíltszívűség, sem az eretnekség, én mégis vállalom…
Tizenöt éve nyugdíjazták, de a jelek szerint, azóta sem „nyugszik”.
– Igen, „nyughatatlan nyugdíjas” vagyok. Számos újabb könyvet írtam, és még két kéziratom vár kiadásra: az olasz diplomáciai dokumentumokat magyarító harmadik kötetem, valamint a memoárom, Egy magyar italianista örömei és haragvásai címmel. A napokban leszek hetvenöt éves, igazán szép születésnapi ajándék lenne, ha jelentkezne egy kiadó e könyvek megjelentetésére!
A. I.