Hámori Mária - „Erre a korosztályra az érzelmekkellehet hatni”
Bárczy István-díjban részesült a Hegyvidéki Mesevár Óvoda vezetője, Hámori Mária, aki szerint a megtisztelő díjon és az örömön felül az jelenti a legnagyobb elismerést, hogy jó híre van az óvodának, a családok elégedettek az elvégzett munkával, és szívesen viszik gyermekeiket a Mesevárba.
Mióta dolgozik a kerületben?
– Amióta ez az óvoda megnyílt, azaz 2009 óta. Előtte másfél évtizedig az első kerületben voltam óvónő, óvodavezető, aztán szaktanácsadói, szakértői feladatokat végeztem. Harminckilenc éve vagyok a pályán.
Mi vonzotta ebben a hivatásban?
– A gyerekek. Édesanyám is pedagógusként dolgozott, nyilván ez is hatással volt a választásomra. Eredetileg tanárképzőt végeztem magyar–népművelés szakon, de soha nem tanítottam, mert mindig az óvodás korosztály állt a legközelebb hozzám.
Miért?
– Mert ebben a korban dől el minden. Szentágothai János professzor mondta, hogy az óvodapedagógusokat díjazná a leginkább, és a legkevesebbet az egyetemi tanároknak adná, mert ők már a készet kapják. Ha ez így kicsit merészen is hangzik, jelzi, pontosan tudta, mennyit ér az óvodai nevelés. Bár az új köznevelési törvény nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az iskola neveljen is, ne csak oktasson, az óvodáknak továbbra is pótolhatatlan szerepük lesz e téren. Vagyis a mi tevékenységünk ettől nem változik.
Mi jellemzi leginkább a Hegyvidéki Mesevár Óvodát?
– Igyekszünk kihasználni a helyi adottságokat. Erre alapozzuk a környezeti nevelést, a tapasztaltatást. Az óvodán kívül is rengeteg programot szervezünk, nemcsak kirándulni visszük a gyerekeket, de gyakran színházba, kiállításokra is. Az ünnepeket is a tapasztaláshoz kötjük, így például március tizenötödikén nem a szokásos, szavalós-éneklős megemlékezést tartjuk, hanem lovas huszárok jönnek hozzánk, a gyerekek felszállhatnak a nyeregbe, közelről láthatják, milyen is egy igazi huszár. Emellett fontosnak tartjuk a művészeti nevelést. A Mesevár Héten például nemcsak minden a meséről szól, de azt ötvözzük a többi művészeti ággal is. Azért fontos ez, mert a művészet az érzelmekre hat, az érzelmek pedig a gyerekekre. Vagyis komplexen, a kicsik igényeihez és képességeihez mérten igyekszünk a mindennapokban is megfelelő elfoglaltságot biztosítani.
A saját családjában mennyire van lehetősége az ilyen fejlesztésre?
– A gyerekeim már felnőttek, Áron harmincöt éves, ő művészettörténész, a kisebbik, Dani pedig szeptemberben lesz harminckettő, biológuskutató lett. Még nincsenek unokáim.
Azt mondják, egy díj olyan hatással van, mint a kerek évfordulók: egyfajta számvetésre késztetnek, egyben látjuk a megtett utat, és segít kijelölni a következő távot. Valóban így van?
– Harminckilenc éve dolgozom a pályán, ez már önmagában nagyon szép idő. Gyönyörű feladatot kaptam az utolsó négy esztendőben: egy új óvoda létrehozását, kialakítását, beindítását. Nagy munka volt, és még nem ért véget, hiszen egy hosszú folyamatnak csak bizonyos lépéseit tehettük meg, négy év alatt semmiképpen sem lehet mindent befejezni. Én kezdettől fogva azt tartottam a legfontosabbnak, hogy olyan nevelőtestületet hozzunk létre, amelyben mindenkinek azonos az értékrendje. Ez és az eddig kialakított-kialakult hagyományaink keretet adnak a további építkezéshez, fejlődéshez. Mindez pedig csak úgy működik igazán, ha jó kapcsolatot tudunk ápolni a szülőkkel, akik ránk bízzák gyermekeiket. A nevelés ugyanis közös munka. Vagyis a tervekre vonatkozó kérdésére azt mondanám: a megkezdett utat folytatjuk, az igényeket is figyelembe véve bővítjük, alakítjuk a dolgainkat. Ennek a kiváló nevelőtestületnek nemcsak abban volt nagy szerepe, hogy vezetőként megkaphattam ezt a díjat, de személyes és szakmai kompetenciájuk garancia arra is, hogy bizonyára sikeresen folytatjuk tovább az eddig megkezdett munkát.