Kocsisné Dióssy Krisztina - "Nem munka, inkább misszió"

Hogyan értesült arról, hogy nem egy, hanem egyesen két díjat is átvehet?

– Mindkettő érdekes volt. Épp tanítottam, amikor felhívtak a főpolgármesteri hivatalból. Először arra gondoltam, talán valami adminisztrációs hiba van valamelyik előzőleg leadott táblázatban, és ezért keresnek, de az alpolgármester csak nevetett a kérdésemen, mondván, mindössze gratulálni szeretne ahhoz, hogy a pedagógusnapon Bárczy István-díjat kapok. Akkor hirtelen nem is tudtam felfogni, hogy ilyen magas fővárosi kitüntetésben részesülök. A Németh László-díj híre sem szokványos módon jutott el hozzám, mert a minisztérium a zeneiskola levelezőrendszerére küldte a tájékoztatást, így majdhogynem véletlenül, vagy legalábbis nem közvetlenül értesültem róla.

Két hét telt el a két díj átadása között. Elég volt ez az idő ahhoz, hogy felocsúdjon a meglepetésből?

– Persze, a jóhoz hamar hozzászokik az ember! Minden nappal egyre jobban örültem a díjaknak, azért is, mert egy fárasztó év végén jött ez az öröm. Igazgatói megbízatásomban ez volt a hatodik, ám egyben a legnehezebb tanévem is, mert a zeneiskola mint intézményforma általában kilóg a többi intézménystruktúra közül, ezért nagyon meg kellett harcolni, hogy az évtizedek óta kialakult rendszer fennmaradhasson az új köznevelési szerkezetben. Meg kellett tanulnunk új rendszerben gondolkodni, nem volt könnyű az átmenet.

Fiatalon lett igazgató annak idején.

– Igen, harmincöt esztendősen neveztek ki először, előtte pedig öt évig igazgatóhelyettes voltam.

Mindabból, ahogy az iskola programjait, koncertjeit szervezi, vagy akárhányszor beszélgetünk, és felcsillan a szeme, ha a zenéről esik szó, érezhető, hogy nagyon erős a kötődése a muzsikához. Miért nem zenész lett?

– Talán mert nagyon szeretem a gyerekeket. Pécsre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára jártam, és amikor ott elkezdődött a hospitálás, ösztönösen éreztem, hogy nekem ez a pálya való. A diplomám átvétele után azonnal el is kezdtem tanítani Sümegen.

Miért éppen ott?

– Az akkori Magyar Közlönyt lapozgattam állás után, abban olvastam, hogy fafúvós tanárt keresnek, nekem pedig klarinét kamaraművész a szakom. Ki is béreltem egy öreg, jó hangulatú házat a hegyoldalban, egy zöld robogóval jártam tanítani – a gyerekek ezt nagyon értékelték… Sajnos, csak egy évig voltam Sümegen, bár nagyon szerettem; furulyát, fuvolát és klarinétot oktattam. Az ottani igazgató fél év múlva a zenetanárok művészeti vezetőjévé nevezett ki. A kollégák munkáját kellett összefogni, közös hangversenyeket, vizsgákat szervezni, felvételiket lebonyolítani. Aztán családi okok miatt visszajöttem Budapestre, 1996 óta dolgozom a Soltiban.

Milyen volt itt a kezdet?

– Klarinét- és furulyatanárként kezdtem, teljes állásban. Két évvel később megszületett az első gyermekem. Még alig volt húsznapos, amikor én már a Műszaki Egyetem által szervezett közoktatás-vezető szakon tanultam... Mindhárom gyerekkel csak egy-egy évet voltam otthon, és mindháromszor teljes állásba jöttem vissza dolgozni, a harmadiknál már mint igazgatóhelyettes.

Az első kitüntetéseit kapta most?

– Igen, és ennyi idősen ez mindenképpen komoly elismerést jelent.

A gyerekeire mennyire hat az ön zenei pályája?

– Nagyon fontosnak tartom a zene szeretetét, ezért mindhárman zeneiskolások lettek. Gerda, a tizenöt esztendős, nagyobbik lányom nyolc évig járt ide, idén vették fel a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába nagybőgő szakra. Büszke vagyok arra, hogy nagybőgőtanár akar lenni, és ő is nagyon szereti a gyerekeket.

És a kisebbek?

– A kisebbik lányom, Réka eddig hegedült, most zongorázik, a fiam, Benjámin pedig dobol és zongorázik. Ők nem zenei pályára készülnek, egyikük állatorvos, a másik bankár szeretne lenni – egyelőre legalábbis.

Komoly erőpróba lehet egy ekkora iskola és egy háromgyermekes család életét összefogni, irányítani.

– Valóban nem könnyű mindent összeegyeztetni, ezért is szoktam azt mondani, hogy ez nem egyszerűen munka, inkább misszió, szolgálat, ami rengeteg időt és energiát igényel, de sok erőt és örömet is ad.