Már azelőtt díszpolgár volt, hogy megkapta a címet
Címadó gondolatunk Pokorni Zoltántól származik, ő mondta ezt Lambert Zoltán plébánosról az idei díszpolgári cím átadásakor. A polgármester az atyát állhatatos, kitartó, a közösségért életét áldozó emberként jellemezte, akit nagyon sokan tisztelnek, és akiről nemcsak a Városmajor környékén, hanem a kerületben, sőt az egész országban is egyre többen tudják, milyen példamutató közösségszervező munka fűződik nevéhez. Zoltán atyával készült beszélgetésünket lapunk húsvéti számában olvashatták, most a magánember Lambert Zoltánt igyekszünk közelebb hozni olvasóinkhoz.
Minden gyereknek megvan az elképzelése, több is, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Önnek is megvolt?
– Elég korán, már első-második elemista koromban megfogalmazódott bennem a szándék. Itt laktunk, nem olyan messze, a Széna téren, a városmajori templomba jártam gyerekként, itt tanultam hittant, ide kötődtünk. Már akkor feltámadt bennem a gondolat, hogy majd szeretnék pap lenni.
Valamilyen élmény hatott erősen?
– Nem volt különös megtérés, vagy rendkívülinek nevezhető körülmény. Csak olyan kisgyerekkori élmények, mint például a szép körmenet. Mindig közelinek éreztem a lelkemhez a templomi szertartásokat, szívesen jártam ministrálni is. Aztán amikor gimnáziumba mentem, természetes volt, hogy az akkor működő nyolc egyházi gimnázium közül a pannonhalmit választom. Fel sem merült más. Illetve olyan értelemben igen, hogy akkoriban, 1956 júniusában nem volt célszerű elárulni az iskolában, hogy valójában hová akarok menni, ezért hivatalosan a Toldi Ferenc Gimnáziumba jelentkeztem, és mellette a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba is. Végül a pannonhalmi iskolában alakult és erősödött bennem az a szándék, hogy pap szeretnék lenni.
A szülei hogyan fogadták a választását, ami jóval több, mint egy pálya vagy hivatás melletti elköteleződés? Ez egy egész életre szól.
– Nem beszéltünk róla, de a természetemből meg az életvitelemből – aránylag csendes, visszahúzódó gyerek voltam – sejtették, vagy gondolták, és az érettségi évében meg is mondtam a szüleimnek, hogy így döntöttem. Egyáltalán nem lepődtek meg. Édesanyám főleg nem, mert ő volt a családban a vallásosságnak, a vallásos életre nevelésnek a motorja. Édesapám, csendes, nem nagyon beszédes ember lévén, amikor neki is megmondtam a szándékomat, csupán ennyit kérdezett: „Ugye, jól meggondoltad?” Az esztergomi szemináriumi évek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy aggodalmai után ő is örül neki. Nem akart soha lebeszélni, vagy visszatartani. Testvéreim is elfogadták.
Hány testvére van?
– Kettő, egy nővérem és egy öcsém. Talán akik csodálkoztak, azok a pannonhalmi nevelők, tanárok és atyák, mert ők azt gondolták, vagy remélték, hogy bencés szerzetes leszek, és tanítani fogok, de én erre nem vágytam. Nagyon jól éreztem magam Pannonhalmán. Mindennap a többieknél korábban keltem, mert volt egy idős bencés atya, akit lelki atyának is választottam, és neki ministráltam minden reggel hat órakor, a négy év folyamán végig, egészen az érettségiig. Később is mindig szívesen mentem és megyek vissza Pannonhalmára. Azért nem ezt választottam mégsem, mert tanári hivatástudat nem volt bennem, az pedig ott feltétel, hogy aki bencés szerzetes lett, tanári szakot is választott, és tanított a gimnáziumban.
Mik voltak a kedvenc tárgyai?
– Legjobban a matematikát szerettem, és a latint is nagyon szívesen tanultam. A bizonyítvány szerint jó tanuló voltam, de nem lángész. Igazából a szorgalmas, lelkiismeretes tanulásnak köszönhettem, hogy kitűnőek lettek a bizonyítványaim.
Az esztergomi szeminárium után hogyan alakult a pályája?
– A szemináriumi öt év után megtörtént a papszentelés, és mivel abban az időben még hatéves volt a teológia, így a hatodik évet felszentelt papként is a szemináriumban kellett eltölteni, de azt már itt, Budapesten végeztem. Utána egy évig káplán voltam Csolnokon, aztán 1968. szeptember elsejétől nevezett ki Paskai László főpásztorom ide, a Városmajorba káplánnak.
Összefoglalná röviden, ön szerint mi a hit?
– A keresztény módon hívő ember számára a hit igazából nem más, mint válasz Isten szavára. Válasz Istennek, aki megszólít, meghív, aki ezerféle módon kinyilvánítja, hogy szeret. A hit válasz Isten szeretetére. Valamikor valamilyen módon mindenki eljuthat a felismerésre, hogy Isten van, hogy Isten szereti az embert. Isten szeretetének legfőbb igazolása hogy elküldte egyszülött Fiát, Jézust. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – ahogy Szent János evangéliuma harmadik fejezetének tizenhatodik versében olvashatjuk. Ezek után várja a mi személyes válaszunkat, hogy elfogadjuk-e szeretetét, hívását. Nemcsak papi életre szóló hivatását, hanem a Jézus Krisztus tanítását követő „krisztusi”, vagyis keresztény életre szóló meghívását. Van a keresztény hitnek az értelmet érintő része, vagyis értelmemmel belátom és elfogadom, hogy Isten van és szól hozzám. És van egy az akaratot érintő része. Az, hogy bizalommal és engedelmesen követem a hívását, és a parancsai szerinti élettel viszonzom a szeretetét.
És mi a papi hivatás lényege?
– Elköteleződés arra, hogy Jézust teljes szívvel és bizalommal kövessem, és tőle kapott küldetés, hogy szeretetét és tanítását másokkal is közöljem. Segítsek az embereknek, hogy Isten szeretetét és jóságát felismerjék, elismerjék, és tanítását kövessék. A pap ilyen értelemben „híd”, közvetítő Isten és az ember között. Az apostol kifejezés küldöttet jelent. A pap Isten küldötte a világban, aki tanúságot tesz Istenről a szavával és az életével. Jézus tanítását, az evangéliumot, az „örömhírt”, a „jó hírt” hirdeti az emberek között. Jézus szavait idézve „emberhalászként” él és dolgozik az emberek között, minél több embert Jézus követésére, keresztény hitre, keresztény életre buzdítva és bátorítva.
Antal Ildikó